Néha játszom

Lehet, hogy furán hat, amikor egy Xbox Series X-en előveszünk egy 1997-es játékot, hiszen minek ide erő, a 60fps, az SD tárhely, meg a ki tudja még minden, amitől az élmény, hogy is mondják, nextgen lesz. Nincs is ezekre szükség. Elég, ha van játék és játékélmény. Márpedig ez utóbbi bőven van a Castlevania leghíresebb epizódjában. Be kell vallanom, hogy nehezen barátkoztam meg a játékkal. De mindenképpen megérte. Kellett 2-3 alkalom, amíg sikerült berántania, amíg ráéreztem a dolgokra. Nem engedett be könnyen tehát a játék, de utána nem eresztett. Annak ellenére nem, hogy a közepén ismét volt egy törés, amikor az egész kastély a feje tetejére állt, és ismét be kellett járnunk mindent, immár inverz módon. Itt bizony megint ugrik a nehézség, és szerintem az ellenfelekből is lesz olyan, amelyik inkább idegesített, így nem is akartam nagyon megküzdeni vele. Itt tehát már nem egyszer sokkal nehezebben szántam rá magam a felfedezésre. Ebben persze szerepet játszhat az a koncepciós döntés, ho

Akkorát újult a Halo sorozat a legújabb részre, hogy csak na. Erre mit csinálok, mégis a hetvenesek klubjába helyezem. Az okok nagyon egyszerűek, úgy hívják, hogy ziccerek, mégpedig kihagyott ziccerek. Mert itt van nekünk minden, ami jó, és ami jó volt korábban is. Tök jó fegyverek, nagyon kellemes összetűzések, és lehet, hogy az AI nem az, amit a nagy rajongók elvárnak, de számomra tökéletesen megfelel, engem szórakoztat, fluid, menő és élvezetes. Sokat dobnak a rendszeren a speckó funkciók is. Ha megtanulunk velük bánni, akkor nagyon izgalmassá teszik a küzdelmeket. Az egyetlen baj velük, hogy picit nehézkes váltani közöttük. Cserébe viszont kapunk egy kötélhágcsót. Kilőjük, és odarántjuk magunkat, ahova csak akarjuk. Nagyon érdekessé válnak általa a harcok. Fogjuk is használni ezerrel. Számomra a történet is teljesen rendben volt. Teljesen új felállással kezdünk. Új MI-vel, aki újfent stílusosra sikerült. Nagyon imádtam minden pillanatát az új virtuális leányzónak. Imádtam a pikírt