Néha játszom

A Cyberpunk 2077 az a játék, amelyet szidni kell. Mert kérem szépen, hogyan lehet ilyen állapotban kiadni egy játékot, meg hasonlók. Na, ez az a pont, amit én pont nem fogok megtenni. Mármint, hogy szidjam. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem vagyok csalódott, és maradéktalanul elégedett vagyok a játékkal. De az biztos, hogy nem a bugokkal van gondom. Mert gondom azért van, és nem véletlen, hogy a játék bár a leghosszabb rögzített végigjátszással bírt a kapcsolódó csatornán, de nem sikerült neki abba a szuperlatívuszos élménykategóriába kerülnie, mint a fejlesztők előd játéka, a harmadik Witcher kaland. Annak idején az Xbox One-t egy Witcher 3-al összecsomagolva vettem meg, és a gép tisztességesen szolgált, működik még most is, nagyon bevált. Kérdés nem fért hozzá, hogy már csak babonából is az XS-t is a CD Projekt Red játékával egybecsomagolva veszem meg, mondjanak bármit is a kritikák. Mert kérem a kritikákból ki kell hallani a jót is. Márpedig én hallottam, hogy ez a játék jó, egyál

Sokszor leírtam már, de kezdjük most is ezzel. A platform játékokhoz béna vagyok. Ennek ellenére, azokat az eseteket leszámítva, amikor nem a precíziós ugrálásról szól a játékélmény, akkor azért nagyon is tudom kedvelni a műfajt.  Igazából ez a furcsa kékes világú erdőben játszódó világ is igen kellemes szórakozást nyújt. Talán nem lesz belőle klasszikus, de alapvetően nagyon is kedvelhető játékkal volt dolgom. Adott egy furcsa kis lény, aki magányosan kezdi felfedezni a világot, hogy később saját fajtájára is rátaláljon, de ez igazán most mellékes is. A lényeg, hogy nem tudjuk mi történt. Furcsa robotszerű lények gyűjtik be az erdő állatait, lényeit, nekünk pedig sok esetben az a dolgunk, hogy végére járjunk az eseményeknek, és megfejtsük az okokat. Na, ez utóbbi lesz az ami, amit ki-ki a maga értelmezésében fog interpretálni, hiszen szöveges leírással nem találkozunk, az elénk táruló képekből, szimbólumokból kell kitalálnunk és értelmeznünk a történteket. A világ felfedezése persze l