Néha játszom

Azt mondták, ezt valami más lesz. Az Ubi Zeldája. Van itt nyílt világ, sok felfedezni való, és logikai játszadozás. Talán pont ez az, amitől más, mint más Ubi játék. Meg persze a rajzfilmszerű grafika miatt. De ettől tényleg más lesz, tényleg Zelda lett? Nem hiszem, bár bizonyítékom nincs, mert sose volt Nintendo a kezemben, így a Zelda-val sem játszottam. Na, de kezdjük az elejétől. Van itt egy felborított görög mondavilág. A történetben szerepet játszó négy istenséghez tartozik 4 fő terület, ezen kívül kapunk még egy bevezető szigetet, és egy végső hegymászós szakaszt. Az egyes területek között szabadon mászkálhatunk, de területen található szörnyek nehézsége úgyis adni fog nekünk egy sorrendet. Minden területen találunk számos kihívást, amelyek nagy része a fizikával történő játszadozásra vagy az ügyességünkre épülnek. Persze nem kell megijedni, ha a valamivel nem sikerült még megbirkóznunk, hiszen picit játszunk még, fejlesztjük karakterünket és visszatérve máris minden sokkal jobb

Amiben biztos voltam, hogy a vége egy atombomba. Nem volt nehéz kitalálni, hiszen a kvázi folytatás (nem a számozott verzió, hanem a New Dawn) azzal a felütéssel indul, hogy a gombafelhő bizony szép nagyra nőt. Ez nem titok, hiszen minden sajtó megírta. A kérdés tehát már csak az volt, hogyan jutunk el idáig. Higgyétek el, eljutunk, pont ugyanúgy, ahogyan azt szoktuk minden más Far Cry esetében. Kellene hosszan ecsetelni, hogy mi milyen volt, de igazán az az igazság, ha játszottál már Far Cry játékkal, akkor játszottál ezzel is. Oké, nem pont úgy, de azért mégis. Persze azért emlékezzünk meg néhány dologról. Ott van például a grafika, ami nagyon szép, nagyon jó, csak valahogy a játék ebben az epizódban felvisz a fák fölé, és a motor úgy van megalkotva, hogy menet közben rajzolja az objektumokat. Így például hiába emelkedünk fel, nem fogjuk tudni a levegőből feltérképezni a tájat, a felkutatható objektumokat, hiszen olyan közel kell mennünk hozzájuk, hogy mire megjelenjenek, már értelmé