Vannak játékok, amelyeket nehezen tud elfelejteni az ember. Már ha szeretné egyáltalán elereszteni, elengedni. Egyáltalán nem gondoltam, hogy amikor félve belevágtam a NieR: Automata játékba az egy életre szóló élményként fog rögzülni memóriámban. Pedig így volt, és így lett. Így volt, mert féltem tőle. Féltem, hiszen olyan játékról van szó, melyet nagyon leegyszerűsítve japán játék kategóriába sorolnánk. Már pedig ha valami japán, akkor az európai szemmel bizony kockázatos. Kockázat lehet a figurákban, a látványvilágban, a történetben és még ki tudja mennyi mindenben, hiszen azt gondolnánk, itt bizony fura dolgokkal fogunk találkozni. Nos, ha a japán egyenlő fura dolgok végtelenül leegyszerűsített képletet (sztereotípiát) veszem alapul, akkor rá kell jöjjek, én szeretem a fura dolgokat. Ezt a játék ugyanis nagyon beszippantott. Beszippantott az egyszerű, de stílusos grafikájával, az egyszerű, de élvezetes harcrendszerével, és a csodálatos zenéjével, meg az egyáltalán nem egyszerű tör