Néha játszom

Arra már régen rájöttem, hogy azok az agyon ajnározott játékok, amelyektől minden szaksajtó hanyatt esik/esett, azok számomra nem egy esetben egy szimpla aha, de mi volt ebben a nagy csoda élménnyel zárultak. Ugyanakkor nem egy esetben jártam már úgy, hogy amitől a világ nem esett hanyatt, az nálam nagyon ütött, és nagyszerű élményként maradtak meg emlékeimben. Éppen ezért voltam nagyon bátor, amikor a Homefront: The Revolution játékot elindítottam. Hiszen itt egy izgalmas világ, amelyben az elnyomottak oldalán küzdve forradalmárként kell helytállnunk. Minden szakaszban, adott területen kapunk nyílt világot, ahol ránk van bízva mit, hogyan oldunk meg. Kétféle terület létezik, ott, ahol nagyban dúlnak a harcok az elnyomók által irányított területen, illetve a másik, ahol zajlik a mindennapi élet és előbb fel kell korbácsolnunk a kedélyeket annak érdekében, hogy azt a területet az irányításunk alá vonhassuk. Izgalmasan hangzik? Persze, az is. Még akkor is, ha igazán ez nem áll másból, mi

Vajon mit tudott a kilencvenes évek elején egy kissrác az újpesti lakótelep 8. emeletén arról, mi az a Mario? Körülbelül annyit, hogy van egy világhírű bajszos, pirosruhás vízszerelő, aki balról jobbra ugrál a képernyőn, képes lefejelni kockaakadályokat, amikből valami pontot érő ugrik elő, és a szembe jövő lényekre ráugorva kilapítja azokat. Na, pont ugyanezt tudta The Great Giana Sisters is, csak az futott a kissrác C64 komputerén. Oké, rendben, a főszereplő itt nem bajszos, nem piros ruhás és nem vízszerelő, hanem egy torzonborz hajú lány, de hát ez irányítható a joystickommal, és ott van a junoszt képernyőjén, míg a másik csak valami legenda a drága nyugatról. Talán mindebből is kiderül nagyon szép emléket ápolok a játékról, nem véletlen, hogy az újragondolt változatot immár Xbox-on végig is játszottam, és elég kellemesen szórakoztam. Persze, minek vannak az emulátorok, ha nem azért, hogy amikor a nosztalgikus érzések megjelentek akkor az érzések által született vágyat ki tudjuk e

Van olyan, hogy lehet emelni a tétet? Naná, hogy van, és a Yakuza Kiwami második része meg is teszi. Igaz rá a nagyobb, szebb, több, és igen, az is igaz rá, hogy jobb. Pedig már az első is tökéletes élménygazdag játék volt. A történet szála itt tovább fonódik, és ha azt hitted az előző rész végén, hogy végre rendben lesz minden, hát kiderül, hogy nem így van. Ráadásul a sztori végére úgy felrúgjak az első fejezet zárását, hogy csak nézünk előre. De az út odáig sem lesz egy sétagalopp. A fő történet szál itt is nagyon izgalmas, fordulatos, az egyetlen gond, hogy innen kiszedték a szereplőket összesítő, menet közben frissülő lexikont, am az első részben nagyon nagy segítség volt, hogy tudjuk ki kicsoda, mi is történt vele pontosan. Ugyanakkor a játéktér kibővült. Egyrészt egyes épületekre már fel is tudunk menni, azaz az eredeti terület (ami most sem lett hatalmas, viszont annál élőbb) függőlegesen is kibővült. Másrészt kapunk egy új negyedet, ami ugyan kisebb, de itt is számtalan felfed

Bevallom őszintén, ha nincs a Game Pass eszembe sem jut kipróbálni a Yakuza játékot, hiszen annyi kockázatot láthatunk benne amikor elő kell venni a bankkártyát. Az előfizetéses rendszernek hála (és ezt most tényleg nem reklámcéllal mondom) egy szolid havidíjért már voltam olyan bátor, hogy belevágjak, és nagyon, de nagyon nem bántam meg. A Yakuza Kiwami első része olyan sorozat ajtaját nyitotta ki előttem, amely az utóbbi évek egyik legnagyobb meglepetése volt a számomra, és elérte azt, hogy egy újabb játékszéria iratkozott fel az „egyszer az összeset végig akarom játszani” listámra. Pedig ezen a játékon látszik az idő, még akkor is, ha ez a felújított változat takargatja is rendesen. Egyrészt ott van nekünk a bejárható város, amely egyáltalán nem nevezhető nagynak. Sőt, mai szemmel kifejezetten kicsinyke. Ugyanakkor lehet, hogy pont ennek köszönhető, hogy átlátható, és megismerhető. Mondhatnánk, hogy nem a méret a lényeg, de város tele van olyan játékmechanikai megoldással, amely más