Néha játszom

Van amikor előveszünk egy régi játékot, és nagyon azt várjuk tőle, hogy be fog jönni. Különösen így vagyunk ezzel, ha az adott játék Star Wars környezetben játszódik. Mindehhez pedig tegyük hozzá, mindenütt nagyon szép dolgokat írnak róla, különösen, hogy ezen írásokat áthatja a retró érzés, meg az idő megszépít mindent hangulat. Számítva erre saját magunknál is, bátran vágtam bele a Republic Commando három kampányába. Miért is kell erről a játékról beszélni? Nem csak azért mert egy FPS játékról van szó, ami az SW világában a Dark Forces óta egy tuti dolog, hanem azért is, mert itt némileg megbolondították az egészet egyfajta taktikai  fűszerezéssel. Egy csapatot irányítunk, ahol megvan mindenkinek a maga szerepe: robbantó, kódtörő, mesterlövész. A rendszer alapvetően jól működik, ott leszünk meglőve (érted, meglőve), amikor egyedül leszünk. Nagyon könnyen megszokjuk, hogy három kolléga besegít. Ilyenkor bizony feltűnően megugrik a nehézség, a kihívás. Különösen azért, mert lehet velem

Túlzásba lehet vinni az akciózást?  Nagybetűkkel írom: IGEN!  A Vanquish tökéletes példája ennek az állításnak.  Nehéz is róla sokat írni. Hősünk egy szuperruhás szuperkatona. Jönnek a csúnya oroszok az űrből. Odamegyünk a teljes amcsi hadsereggel, és ezt követően minden robban, durran, mi pedig szinte sose vesszük le ujjunkat a ravaszról.  Alapvetően ez egy hátunk  mögött a kamera, és fedezékről fedezékre előre nyomulós játék, ahol a fegyvereink folyamatosan fejlődnek attól függően, hogy az elhulló ellenfelekből kieső cuccokat begyűjtjük vagy sem. Egy kicsit bonyolítja ezt a rendszert, hogy csak az a fegyver fejlődik, ami éppen nálunk van, de ez sem fog sok fejtörést okozni nekünk. Hiszen összesen körülbelül 6 féle fegyver van. Amiből végül max kettőt, esetleg hármat fogunk használni, hiszen azokat felfejlesztve, kimaxolva úgysem áll ellen nekünk senki.  Na, de hol engedünk el vagy százezer töltényt egyetlen pálya alatt, merülhet fel a kérdés. Hát egy űrállomáson, ami már eleve behatá

A Star Wars újra berobbant a mozikban és a tévé képernyőjén is. Az, hogy ez a robbanás milyen lett… (Nem, nem, nem. Az SW9, nem, és beleállok, de az SW8 nekem igen.) Ennek ellenére sajnos játékok terén nem lettünk elkényeztetve. Aztán jött Fallen Order, és mint élve a közhelyes mondással a sivatagról, meg az utazóról és a vízről, no meg persze az ebben a hármasban fennálló kapcsolatrendszerről, nos, nagyon örült mindenki neki, és ebben a szomjazó helyzetben talán pozitívabban is fogadta mindenki, mint amit érdemelne. Na, jó. Ez tényleg egy jó játék. Ismétlem, jó. A jó pedig ugye az általunk megszokott ötös skálákon egyel a vége előtt van. És miért csak, jó? Hámozzuk le róla a messzi messzi galaxis körítést, és mit fogunk találni, egy jól működő TPS-t, viszonylag nyílt világgal, egyszerű fejlődési rendszerrel és egy olyan harcrendszerrel, amellyel nekem nem nagyon sikerült megbarátkoznom. Ez utóbbinál pedig nem az a baj, hogy nem egy vadul kattintgatós rendszerrel van dolgunk, hanem egy

Nyílt világú játék gyerekek számára? Miért ne lehetne. A Toy Story 3 játékot készítő brigád (Avalanche Software) nagyon jól ráérzett erre a lehetőségre, és egy igazán hangulatos gyerekjátékot csinált olyan módon, hogy nem egy lineáris pályán „A” pontból „B” pontba vezeti el a gyerekeket, hanem kinyitja nekik a pályát, szétszór rajtuk mindenféle feladatot, lehetőséget biztosít számukra bizonyos döntések meghozatalához úgy, hogy ezáltal maguk alakítsák a játék környezetét. Mindezt pedig egy nagyon aranyos és hangulatos körítésbe helyezve. A játék készítői úgy döntöttek, nem a mozifilm történetét mesélik el nekünk, nem az abban látott elemeket kell újra átélnünk. Ehelyett kölcsönvették a szereplőket, a film játékait, akikről jól tudjuk, ha az emberek nem látják őket, akkor külön életet élnek. Márpedig úgy, hogy maguk is játszanak. Most éppen egy western játékot, ahol valójában egy westernvárost építenek, amely a játék előre haladásával egyre csak gyarapodik.  A városban, és annak környéké