Ugrás a fő tartalomra

Doom

Amikor annak idején a Doom megmozdult a PC-men, akkor nem lehetett róla nem beszélni. Emlékszem a szakközépiskolai osztálytársam (Viktor) részletesen levezette, hogy a Doom valójában nem más, mint a Wizard of Wor C64 gyöngyszem grafikai tupírja. Mi is ebből az egészből a lényeg, hát az egyszerűség (pornó nélkül – érti, aki érti, bár szerintem játékos körben mindenki). 


Pont ez az egyszerűség köszön vissza a legutóbbi feldolgozásban is. 
Régi játék, immár kockapixelek nélkül. Persze, persze van benne modernizálás, hiszen van karakterfejlődés, van fegyver és páncélfejlesztés, ahogyan manapság már elvárható, és ez nagyon is helyes. Ugyanis ez az a tényező, ami arra ösztönöz, hogy felfedezzek, hogy kutassak és fogjam a fejem az utólagos Youtube „hogyankellettvolna” videómegnézést követően, miért nem vettem észre, hogy ott fel lehet ugorni. 
Pont ez a kutatás tette izgalmassá számomra a játékot, mert megtörte a folyamatos akciót, és bizony, erre szükségem is volt, kellett pihenni menet közben (igen, már megöregedtem). Számomra pont ezért volt kellemes a narancssárgán villogó szörnyek brutális kivégzéseként lejátszódó passzív közjáték, ugyanis ez pihentetett (levegővételt adott) és nem pedig megtörte a folyamatos akciózást annak ellenére, hogy igen, legyen bármennyi animáció előre rögzítve, azért azok egy idő után unalmassá válnak. 
Ahogyan a környezet is. 
Igazán két helyszínt kapunk, a poklot és a Mars bolygót, amelyeken belül ugyan igyekeztek a készítők a változatosságot megmutatni, de számomra túl egyhangú volt így is a látvány. Mert hát milyen a Mars? Vörös, sziklás, homokos, űrbázisos. Milyen pokol? Vörös, sziklás, homokos, na oké, űrbázis nincs. Persze itt koponya alakú a szikla, ott meg szimpla. Értem, hogy ilyen a környezet, mert ilyenek a választott környezet adottságai, de azért tizenhat órában ez már zavart. 
Ennél azonban sokkal jobban zavart az FPS nézetű platform elemek. Amúgy sem vagyok jó az ugrálós játékokban (így hívtuk gyerek koromban még C64-en), de mindezt belső nézetből… Na, ez az a kategória, ami felidegesít, különösen a végső küzdelemben. 
Összességében persze jól szórakoztam, itt nem zavart az agyatlan mészárlás, nem éreztem soknak és erőltetettnek (pedig sok és még erőltetik is), de a valóságtól elrugaszkodott környezett, a kiafaszagyerek stílust nyomó főhős miatt ez bőven belefért még. Ugyanakkor az agyatlan lövöldözés már néha fárasztóvá vált, és egyes arénákat kifejezetten frusztrálóan éltem meg (miért kell fennakadnom egy apró, kiálló valamiben), másokat meg rendkívül szórakoztatónak. 
Ja, és azért egy szörnyradar azért belefért volna… 
Szóval azt hiszem megöregedtem, mert ez a szimpla egyszerűség már nem teljesen volt elég. Annak idején igen, viszont azt hiszem a technikai csoda és egyszerűség csak egy jóra futotta, ájulásra, későbbi beszélgetésekre már nem lesz elég.


Végigjátszás befejezése: 2019. július 26.
Végigjátszás hossza: 23 óra 56 perc

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Star Wars Jedi: Fallen Order

A Star Wars újra berobbant a mozikban és a tévé képernyőjén is. Az, hogy ez a robbanás milyen lett… (Nem, nem, nem. Az SW9, nem, és beleállok, de az SW8 nekem igen.) Ennek ellenére sajnos játékok terén nem lettünk elkényeztetve. Aztán jött Fallen Order, és mint élve a közhelyes mondással a sivatagról, meg az utazóról és a vízről, no meg persze az ebben a hármasban fennálló kapcsolatrendszerről, nos, nagyon örült mindenki neki, és ebben a szomjazó helyzetben talán pozitívabban is fogadta mindenki, mint amit érdemelne. Na, jó. Ez tényleg egy jó játék. Ismétlem, jó. A jó pedig ugye az általunk megszokott ötös skálákon egyel a vége előtt van. És miért csak, jó? Hámozzuk le róla a messzi messzi galaxis körítést, és mit fogunk találni, egy jól működő TPS-t, viszonylag nyílt világgal, egyszerű fejlődési rendszerrel és egy olyan harcrendszerrel, amellyel nekem nem nagyon sikerült megbarátkoznom. Ez utóbbinál pedig nem az a baj, hogy nem egy vadul kattintgatós rendszerrel van dolgunk, hanem egy

Yakuza 4

Kezdjük azzal: Igen, a Yakuza széria ismét régi fényében ragyog. Na, ez persze elég fura kijelentés így, hiszen mihez és milyen fényhez viszonyítunk. Hiszen itt van nekünk ez a Remastered verzió, amely ugye közel sem olyan szép, mint például az első, de különös képen a második feljavított verziója. Igaz ezek esetében nem is egyszerű újrakeverésről volt szó, hiszen ott komolyabb átalakítások is érték a játékot. Ugyanakkor ez a rész mégis ragyog, mert a rossz játéknak közel sem mondható harmadik rész után ez az epizód ismét képes volt elvarázsolni, beszippantani. Ennek az újra ragyogásnak lehet, hogy két oka van. Az egyik mindenképpen a történet, amely ismételten kellőképpen fordulatos, izgalmas, és bár a végére talán már túl is csavarták azt ami csavarható, mégis folyamatosan izgalomban tart. Mármint a fő történet szál… meg a többi is. Ugyanis ismét rettentő sok jól megírt mellékküldetést kapunk, amelyek sokszor egymásra épülnek, és elvégzésük nem egy komplex történetté áll össze. Bizon

The Last Ninja

Néha nagyon durva szembesülni a múlttal. Mármint a múlt szép emlékeivel. Mert mire vetemedtem? Kedvem támadt nosztalgiázni. Na, de nem úgy pár tíz évet, hanem rögtön sokat. Így került a gépre egy C64 emulátor, és mi az, ami ilyenkor gyorsan kipróbálásra kerül? Hát persze, hogy az utolsó nindzsa. Ez volt az egyik olyan játék, amelyet éveken keresztül tartó kazettás létem alatt csak néztem másoknál, milyen jó is lenne. Sajnos kazettás verzióban nem adatott meg, hogy egy jól működő változat a mágnesszalagjaimra kerüljön. Aztán, amikor végül lett szép nagy floppy lejátszóm, hát be is szereztem, de előbb valahogy a második részt találtam meg, és csak később az elsőt. Így részletes emlékeim ezzel kapcsolatosan nem nagyon maradtak, leginkább annyi, hogy valami vagány dolog volt a jó öreg Commodore gépen. Be kell vallanom, jobb lett volna nem piszkálni az emlékeket ezen első verzió kapcsán… Lehet én öregedtem meg, vagy a játékipar változott, de ez a játék mai szemmel nagyon sok kérdést, de leg