Ugrás a fő tartalomra

NieR: Automata végigjátszás

Vannak játékok, amelyeket nehezen tud elfelejteni az ember. Már ha szeretné egyáltalán elereszteni, elengedni. Egyáltalán nem gondoltam, hogy amikor félve belevágtam a NieR: Automata játékba az egy életre szóló élményként fog rögzülni memóriámban. Pedig így volt, és így lett. Így volt, mert féltem tőle. Féltem, hiszen olyan játékról van szó, melyet nagyon leegyszerűsítve japán játék kategóriába sorolnánk. Már pedig ha valami japán, akkor az európai szemmel bizony kockázatos. Kockázat lehet a figurákban, a látványvilágban, a történetben és még ki tudja mennyi mindenben,  hiszen azt gondolnánk, itt bizony fura dolgokkal fogunk találkozni. Nos, ha a japán egyenlő fura dolgok végtelenül leegyszerűsített képletet (sztereotípiát) veszem alapul, akkor rá kell jöjjek, én szeretem a fura dolgokat.

Ezt a játék ugyanis nagyon beszippantott. Beszippantott az egyszerű, de stílusos grafikájával, az egyszerű, de élvezetes harcrendszerével, és a csodálatos zenéjével, meg az egyáltalán nem egyszerű történetével.

Azt hiszem a fentiek le is írják mi az, ami kell nekem: hangulat és történet. Mindez úgy, hogy a játékmenet ne frusztráljon, hátráltasson. 

Vegyük is sorra a dolgokat.

A Nier grafikája nem szép. Nem lesznek részletgazdag felületek, csodálatosan kidolgozott textúrák. Minden szürkés, barnás, egyenes. Mégis rettentő stílusos. Olyam játék ez, ahol a szépség belülről fakad. A stílusból. Mert nem fogunk rettegni az ellenfelektől, sőt, inkább kinézetre többnyire mulatságosak. Mégsem fogjuk őket elfelejteni, mert egyediek, ebbe a világba valók. Az egyetlen aki nagyon is kidolgozott, az az éppen irányított karakterünk, aki mondjuk ki, japánosan szexi.

De nézzük tovább. Ott a harcrendszer. Van gyors, és erőteljes támadás. Meg távolsági tüzelés. Gyorsan érthető, elsajátítható, és még kézreálló is. Ugyanakkor természetesen itt is minden fejleszthető. Beültethető modulokkal egyre erősebbet ütünk és lövünk, és az ellenfelek mozgásának kitanulásával pörgős és élvezetes harcokat fogunk vívni, amelyek túlnyomórészt nem lesznek túl nehezek, mégis élvezetesek. Ebben persze szerepet játszik, hogy a játék időközönként (előre rögzített helyeken) perspektívát, kameraállást vált, így a nézd a hátam TPS-ből egyik pillanatról a másikba átmegyünk felülnézetes vagy esetleg oldalnézetes akciójátékba.

A zenéről nem ejtünk túl sok szót. Nem azért, mert olyan szörnyű, nem. Hanem azért, mert erről nem beszélni, írni kell, hanem hallgatni. Az a fajta zene ez, amely még azt követően is fülembe szólt, hogy már régen letettem a játékot. Ez a játék nem lenne ennyire jó, ha nem ezek a számok szólnának alatta.

És végül elérkeztünk a történethez. A történet amely úgyis nagyon hatásos, hogy sajnos nem mindent értettem meg belőle. És ez nem a történet hibája, hanem az én angoltudásomé. Mert ami eleinte teljesen követhető volt, vagy ami kérdőjelként jelentkezett, az a speciális történetmesélés (erről mindjárt) közben szépen befoltozódott. És akkor még nem beszéltünk a mellékküldetések sztorijáról, amelyek számos esetben nagyon is elgondolkodtatóak. Hiszen egy embertelen világban járunk. Szó szerint. Bolygonkon már csak robotok, és androidok élnek, akik egymással harcban állnak régi parancsok miatt. A robotok teszik, amit az idegenek beléjük programoztak, az androidok, pedig az emberiség számára próbálják visszaszerezni a területeket. Közben kiderül, az emberek már sehol sincsenek, és az idegenek is kihaltak. Mesterséges intelligenciák éledeznek, teremtenek új életet(?), és tesznek fel rengeteg kérdést. Van aki igazán csak művész akar lenni, van, aki békéért tűntet, van, aki karate harcmester szeretne lenni, miközben születnek gyilkosok, és árulók, vírusok fertőzik meg a memóriákat, és alakulnak királyságok. Mi pedig folyamatosan feltesszük a kérdés, mitől élet az élet.

Tudom, tudom ezt a kérdést sok sci-fi boncolgatja, és ha így nézzük nincs benne semmi eredeti. Mégis olyan hangulatos körítésben teszik fel itt nekünk ezt a kérdést, hogy nem tudunk érzelemmentesek maradni. Minderre pedig a játék rátesz egy lapáttal azzal, hogy a történteket úgy adagolja, mintha három játékot játszanánk. Amikor először végére érünk a játéknak, akkor nagyon nagy hibát követünk el, ha nem nyomunk a New Game feliratra ismét, ugyanis a második körben egy másik android szemszögéből követhetjük végig a történteket, hogy a harmadik körben tovább gördítsük a történteket, és minden addigi megoldást megbolondítsunk (és én itt vesztettem el sajnos egy kissé a fonalat).

Ezt a játékot tehát legalább háromszor végig kell játszanunk. De ezt élvezni fogjuk. Én legalábbis nagyon élveztem. Kár, hogy az angolom megakadályozott abban, hogy maximálisan kiélvezzem, mert itt nagyon sajnáltam, hogy nem értettem meg minden egyes apró részletet.

 


Végigjátszás befejezése: 2020. november 08.
Végigjátszás hossza: 48 óra 54 perc

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Star Wars Jedi: Fallen Order

A Star Wars újra berobbant a mozikban és a tévé képernyőjén is. Az, hogy ez a robbanás milyen lett… (Nem, nem, nem. Az SW9, nem, és beleállok, de az SW8 nekem igen.) Ennek ellenére sajnos játékok terén nem lettünk elkényeztetve. Aztán jött Fallen Order, és mint élve a közhelyes mondással a sivatagról, meg az utazóról és a vízről, no meg persze az ebben a hármasban fennálló kapcsolatrendszerről, nos, nagyon örült mindenki neki, és ebben a szomjazó helyzetben talán pozitívabban is fogadta mindenki, mint amit érdemelne. Na, jó. Ez tényleg egy jó játék. Ismétlem, jó. A jó pedig ugye az általunk megszokott ötös skálákon egyel a vége előtt van. És miért csak, jó? Hámozzuk le róla a messzi messzi galaxis körítést, és mit fogunk találni, egy jól működő TPS-t, viszonylag nyílt világgal, egyszerű fejlődési rendszerrel és egy olyan harcrendszerrel, amellyel nekem nem nagyon sikerült megbarátkoznom. Ez utóbbinál pedig nem az a baj, hogy nem egy vadul kattintgatós rendszerrel van dolgunk, hanem egy

Yakuza 4

Kezdjük azzal: Igen, a Yakuza széria ismét régi fényében ragyog. Na, ez persze elég fura kijelentés így, hiszen mihez és milyen fényhez viszonyítunk. Hiszen itt van nekünk ez a Remastered verzió, amely ugye közel sem olyan szép, mint például az első, de különös képen a második feljavított verziója. Igaz ezek esetében nem is egyszerű újrakeverésről volt szó, hiszen ott komolyabb átalakítások is érték a játékot. Ugyanakkor ez a rész mégis ragyog, mert a rossz játéknak közel sem mondható harmadik rész után ez az epizód ismét képes volt elvarázsolni, beszippantani. Ennek az újra ragyogásnak lehet, hogy két oka van. Az egyik mindenképpen a történet, amely ismételten kellőképpen fordulatos, izgalmas, és bár a végére talán már túl is csavarták azt ami csavarható, mégis folyamatosan izgalomban tart. Mármint a fő történet szál… meg a többi is. Ugyanis ismét rettentő sok jól megírt mellékküldetést kapunk, amelyek sokszor egymásra épülnek, és elvégzésük nem egy komplex történetté áll össze. Bizon

The Last Ninja

Néha nagyon durva szembesülni a múlttal. Mármint a múlt szép emlékeivel. Mert mire vetemedtem? Kedvem támadt nosztalgiázni. Na, de nem úgy pár tíz évet, hanem rögtön sokat. Így került a gépre egy C64 emulátor, és mi az, ami ilyenkor gyorsan kipróbálásra kerül? Hát persze, hogy az utolsó nindzsa. Ez volt az egyik olyan játék, amelyet éveken keresztül tartó kazettás létem alatt csak néztem másoknál, milyen jó is lenne. Sajnos kazettás verzióban nem adatott meg, hogy egy jól működő változat a mágnesszalagjaimra kerüljön. Aztán, amikor végül lett szép nagy floppy lejátszóm, hát be is szereztem, de előbb valahogy a második részt találtam meg, és csak később az elsőt. Így részletes emlékeim ezzel kapcsolatosan nem nagyon maradtak, leginkább annyi, hogy valami vagány dolog volt a jó öreg Commodore gépen. Be kell vallanom, jobb lett volna nem piszkálni az emlékeket ezen első verzió kapcsán… Lehet én öregedtem meg, vagy a játékipar változott, de ez a játék mai szemmel nagyon sok kérdést, de leg