Vannak játékok, amelyeket nehezen tud elfelejteni az ember. Már ha szeretné egyáltalán elereszteni, elengedni. Egyáltalán nem gondoltam, hogy amikor félve belevágtam a NieR: Automata játékba az egy életre szóló élményként fog rögzülni memóriámban. Pedig így volt, és így lett. Így volt, mert féltem tőle. Féltem, hiszen olyan játékról van szó, melyet nagyon leegyszerűsítve japán játék kategóriába sorolnánk. Már pedig ha valami japán, akkor az európai szemmel bizony kockázatos. Kockázat lehet a figurákban, a látványvilágban, a történetben és még ki tudja mennyi mindenben, hiszen azt gondolnánk, itt bizony fura dolgokkal fogunk találkozni. Nos, ha a japán egyenlő fura dolgok végtelenül leegyszerűsített képletet (sztereotípiát) veszem alapul, akkor rá kell jöjjek, én szeretem a fura dolgokat.
Ezt a játék ugyanis nagyon beszippantott. Beszippantott az egyszerű, de stílusos grafikájával, az egyszerű, de élvezetes harcrendszerével, és a csodálatos zenéjével, meg az egyáltalán nem egyszerű történetével.
Azt hiszem a fentiek le is írják mi az, ami kell nekem: hangulat és történet. Mindez úgy, hogy a játékmenet ne frusztráljon, hátráltasson.
Vegyük is sorra a dolgokat.
A Nier grafikája nem szép. Nem lesznek részletgazdag felületek, csodálatosan kidolgozott textúrák. Minden szürkés, barnás, egyenes. Mégis rettentő stílusos. Olyam játék ez, ahol a szépség belülről fakad. A stílusból. Mert nem fogunk rettegni az ellenfelektől, sőt, inkább kinézetre többnyire mulatságosak. Mégsem fogjuk őket elfelejteni, mert egyediek, ebbe a világba valók. Az egyetlen aki nagyon is kidolgozott, az az éppen irányított karakterünk, aki mondjuk ki, japánosan szexi.
De nézzük tovább. Ott a harcrendszer. Van gyors, és erőteljes támadás. Meg távolsági tüzelés. Gyorsan érthető, elsajátítható, és még kézreálló is. Ugyanakkor természetesen itt is minden fejleszthető. Beültethető modulokkal egyre erősebbet ütünk és lövünk, és az ellenfelek mozgásának kitanulásával pörgős és élvezetes harcokat fogunk vívni, amelyek túlnyomórészt nem lesznek túl nehezek, mégis élvezetesek. Ebben persze szerepet játszik, hogy a játék időközönként (előre rögzített helyeken) perspektívát, kameraállást vált, így a nézd a hátam TPS-ből egyik pillanatról a másikba átmegyünk felülnézetes vagy esetleg oldalnézetes akciójátékba.
A zenéről nem ejtünk túl sok szót. Nem azért, mert olyan szörnyű, nem. Hanem azért, mert erről nem beszélni, írni kell, hanem hallgatni. Az a fajta zene ez, amely még azt követően is fülembe szólt, hogy már régen letettem a játékot. Ez a játék nem lenne ennyire jó, ha nem ezek a számok szólnának alatta.
És végül elérkeztünk a történethez. A történet amely úgyis nagyon hatásos, hogy sajnos nem mindent értettem meg belőle. És ez nem a történet hibája, hanem az én angoltudásomé. Mert ami eleinte teljesen követhető volt, vagy ami kérdőjelként jelentkezett, az a speciális történetmesélés (erről mindjárt) közben szépen befoltozódott. És akkor még nem beszéltünk a mellékküldetések sztorijáról, amelyek számos esetben nagyon is elgondolkodtatóak. Hiszen egy embertelen világban járunk. Szó szerint. Bolygonkon már csak robotok, és androidok élnek, akik egymással harcban állnak régi parancsok miatt. A robotok teszik, amit az idegenek beléjük programoztak, az androidok, pedig az emberiség számára próbálják visszaszerezni a területeket. Közben kiderül, az emberek már sehol sincsenek, és az idegenek is kihaltak. Mesterséges intelligenciák éledeznek, teremtenek új életet(?), és tesznek fel rengeteg kérdést. Van aki igazán csak művész akar lenni, van, aki békéért tűntet, van, aki karate harcmester szeretne lenni, miközben születnek gyilkosok, és árulók, vírusok fertőzik meg a memóriákat, és alakulnak királyságok. Mi pedig folyamatosan feltesszük a kérdés, mitől élet az élet.
Tudom, tudom ezt a kérdést sok sci-fi boncolgatja, és ha így nézzük nincs benne semmi eredeti. Mégis olyan hangulatos körítésben teszik fel itt nekünk ezt a kérdést, hogy nem tudunk érzelemmentesek maradni. Minderre pedig a játék rátesz egy lapáttal azzal, hogy a történteket úgy adagolja, mintha három játékot játszanánk. Amikor először végére érünk a játéknak, akkor nagyon nagy hibát követünk el, ha nem nyomunk a New Game feliratra ismét, ugyanis a második körben egy másik android szemszögéből követhetjük végig a történteket, hogy a harmadik körben tovább gördítsük a történteket, és minden addigi megoldást megbolondítsunk (és én itt vesztettem el sajnos egy kissé a fonalat).
Ezt a játékot tehát legalább háromszor végig kell játszanunk. De ezt élvezni fogjuk. Én legalábbis nagyon élveztem. Kár, hogy az angolom megakadályozott abban, hogy maximálisan kiélvezzem, mert itt nagyon sajnáltam, hogy nem értettem meg minden egyes apró részletet.
Végigjátszás befejezése: 2020. november 08.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése