Ugrás a fő tartalomra

Kingdom Hearts

Van értelme a Disney rajzfilmeket a Final Fantasy világgal keverni? A kérdés ma már költői, hiszen a Kingdom Hearst játéksorozat három számozott, és több mellékszámot is megélő sorozattá nőtte ki magát. Egy biztos, a fúzió nagyon érdekesen hangzik, és bár magam nem vagyok jártas az FF univerzumban, de mint apuka a Disney mesék pixelei tuti felvillantak már az elmúlt években a képernyőimen.

Egy történetet mindig az elején érdemes elkezdeni, megaztán a játéknak utána olvasva számomra egyértelművé vált, hogy érdemes lépésről lépésre haladni a fejezetek között, különben könnyen elveszhetünk az egyre komplexebbé váló világ részleteiben. Ezért is kezdtem a játékot az első epizód Final Mix névvel kiegészített részével, azaz a feljavított változattal.

Mindenek előtt gyorsan le kell szögeznem, hogy a mix tökéletesen működik. Nagyon jól illeszkedik a két világ egymásba. Előre haladva egyre jobban kíváncsi lettem, hogy miként alakul Sora, Donald és Goofy közös kalandja az szívtelenekkel szembeni harcban, ahol bejárják a kilencvenes évek eleji illetve azt megelőző Disney világokat, találkozva a jól ismert mesehősökkel.

A játék tehát világokra szeparált, világonként eltérő mini történetek sorozata, amelyeket összefog a nagy történetszál, amelyben persze kiderül, hogy nem minden az aminek látszik, és a gonosznál is van nagyobb gonosz. Az egyes világok sorra nyílnak meg előttünk, de a bejárási sorrendjük ránk van bízva, és bizony számtalan esetben vissza fogunk térni mindegyikre, hiszen ahogyan fejlődnek karaktereink, ahogyan egyre újabb és újabb képességekre tesznek szert, úgy nyílnak meg előttünk korábban elérhetetlen helyszínek, szerezhetők új tárgyak és képességek.

A történet is magával ragadó. Szerethető, kedves kis mese, amely lehet elcsépelt, de a szeretetről, a barátságról, az összetartozásról szól. Lehet, hogy ez túl nyálasnak hangzik, de a játék mindezt olyan – legyünk stílszerűek – szívvel telin tálalja, hogy nem lehet neki ellenállni.

Ugyan a felújított változattal játszottunk, és nekem a kinézettel nem is volt gondom, de attól, mert valami HD, sajnos a 20 évvel ezelőtti játékmechanikák, megoldások nem mindegyike működik manapság, és ezeket meg kellett szoknom. Itt nem fogja a játék a képünkbe tolni villogó ikonokkal mi merre van, mit kellene tennünk. Figyelni kell, illetve jó, ha szerencsénk van, és betérünk olyan helyekre, ahova már nem is gondolnánk, hogy be kell térnünk. A másik zavaró dolog a kamerakezelés, amely bizony például Hook kapitány hajóján sok bosszúságot okozott. Az űrhajó (jó nem az, de hívjuk annak) kezelése is egy rettenet volt eleinte, a fejlesztéséről nem is beszélve.

Viszont ha mindezeket a bosszantó dolgokon tovább tudunk lépni, és hagyjuk, hogy elbájoljon a mesés környezet, a kedves történet, akkor egy nagyon jó, élménygazdag játékban lesz részünk, amely után mindenképpen többet szeretnénk ebből a világból. 


Végigjátszás befejezése: 2021. május 02.
Végigjátszás hossza: 41 óra 06 perc

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Star Wars Jedi: Fallen Order

A Star Wars újra berobbant a mozikban és a tévé képernyőjén is. Az, hogy ez a robbanás milyen lett… (Nem, nem, nem. Az SW9, nem, és beleállok, de az SW8 nekem igen.) Ennek ellenére sajnos játékok terén nem lettünk elkényeztetve. Aztán jött Fallen Order, és mint élve a közhelyes mondással a sivatagról, meg az utazóról és a vízről, no meg persze az ebben a hármasban fennálló kapcsolatrendszerről, nos, nagyon örült mindenki neki, és ebben a szomjazó helyzetben talán pozitívabban is fogadta mindenki, mint amit érdemelne. Na, jó. Ez tényleg egy jó játék. Ismétlem, jó. A jó pedig ugye az általunk megszokott ötös skálákon egyel a vége előtt van. És miért csak, jó? Hámozzuk le róla a messzi messzi galaxis körítést, és mit fogunk találni, egy jól működő TPS-t, viszonylag nyílt világgal, egyszerű fejlődési rendszerrel és egy olyan harcrendszerrel, amellyel nekem nem nagyon sikerült megbarátkoznom. Ez utóbbinál pedig nem az a baj, hogy nem egy vadul kattintgatós rendszerrel van dolgunk, hanem egy

Yakuza 4

Kezdjük azzal: Igen, a Yakuza széria ismét régi fényében ragyog. Na, ez persze elég fura kijelentés így, hiszen mihez és milyen fényhez viszonyítunk. Hiszen itt van nekünk ez a Remastered verzió, amely ugye közel sem olyan szép, mint például az első, de különös képen a második feljavított verziója. Igaz ezek esetében nem is egyszerű újrakeverésről volt szó, hiszen ott komolyabb átalakítások is érték a játékot. Ugyanakkor ez a rész mégis ragyog, mert a rossz játéknak közel sem mondható harmadik rész után ez az epizód ismét képes volt elvarázsolni, beszippantani. Ennek az újra ragyogásnak lehet, hogy két oka van. Az egyik mindenképpen a történet, amely ismételten kellőképpen fordulatos, izgalmas, és bár a végére talán már túl is csavarták azt ami csavarható, mégis folyamatosan izgalomban tart. Mármint a fő történet szál… meg a többi is. Ugyanis ismét rettentő sok jól megírt mellékküldetést kapunk, amelyek sokszor egymásra épülnek, és elvégzésük nem egy komplex történetté áll össze. Bizon

The Last Ninja

Néha nagyon durva szembesülni a múlttal. Mármint a múlt szép emlékeivel. Mert mire vetemedtem? Kedvem támadt nosztalgiázni. Na, de nem úgy pár tíz évet, hanem rögtön sokat. Így került a gépre egy C64 emulátor, és mi az, ami ilyenkor gyorsan kipróbálásra kerül? Hát persze, hogy az utolsó nindzsa. Ez volt az egyik olyan játék, amelyet éveken keresztül tartó kazettás létem alatt csak néztem másoknál, milyen jó is lenne. Sajnos kazettás verzióban nem adatott meg, hogy egy jól működő változat a mágnesszalagjaimra kerüljön. Aztán, amikor végül lett szép nagy floppy lejátszóm, hát be is szereztem, de előbb valahogy a második részt találtam meg, és csak később az elsőt. Így részletes emlékeim ezzel kapcsolatosan nem nagyon maradtak, leginkább annyi, hogy valami vagány dolog volt a jó öreg Commodore gépen. Be kell vallanom, jobb lett volna nem piszkálni az emlékeket ezen első verzió kapcsán… Lehet én öregedtem meg, vagy a játékipar változott, de ez a játék mai szemmel nagyon sok kérdést, de leg