Ugrás a fő tartalomra

Alien: Isolation

Nagyon is emlékszem arra az érzésre, amikor este a sötétben úgy közlekedtem a szülői lakásban, hogy folyamatosan felfelé néztem. Amikor úgy nyitottam ki éjszaka a mellékhelység ajtaját, hogy reméltem, nem egy csöpögő szájú fekete banánfej fog rám vicsorogni, hogy a száját kitátva a kisebbik borotvaéles fogakkal teli fej kilövelljen. Persze most elvakult Xenomorph tudósok csunyán néznek rám, hogy nem pontos a leírás, mi az, hogy banánfej, meg szájból kilövő másik fej. Bocsi, de fogalmam sincs mi a hivatalos neve a dolgoknak, a lényeg, hogy ifjúságom hajnalán kellően be voltam szarva az Alien filmektől. Sajna a könyvek már annyira nem jöttek be, de az Alien vs Predator játék azért bejött, még ha az akkori PC-m izzadt is alatta.

Megmondom őszintén pontosan ezen ifjúkori emlék okán ódzkodtam elindítani az Alien: Isolation programot sokáig. Aztán végül rászántam magam. Összeszedtem a bátorságom, és végigjátszottam a játékot, amely visszahozta azt a bizonyos érzést. Igen, a kontrollert letéve ismét lestem felfelé, és bár a házban ahol élek nincsnek szellőzők, de a padlásnyílás alatt elmenve mindig elfogott az a fura érzés, no meg persze akkor is, amikor az ajtót nyitottam este a sötétben, hiszen mi van, ha a túloldalt ott van a banánfej?

Ezzel azt hiszem már el is mondtam, hogy miért nagyszerű játék az Isolation. Mert zsigerileg hat. Mert itt nem fogjuk halomra lőni a ránk zúduló idegeneket, hanem bizony rejtőzködünk, bujkálunk, és kifejezetten fellélegzünk, amikor csak androidok elől kell az asztal alatt lapulni.

A játék amúgy egészen jól adagolja a feszültséget. Minden, a torkomban dobog a szívem szakasz után kapunk egy pihenőt, nehogy szívrohamot kapjunk a túl sok izgalomtól. Ízig vérig lopakodós, bujkálós játék ez, ahol a szemtől szembe konfrontáció tuti nem kifizetődő megmozdulás.

Szerencsére a játék kellően változatos helyszínekkel operál, még akkor is, ha valójában végig egy űrállomáson vagyunk. Valahogyan a készítők megoldották, hogy úgy legyen minden helyszín más, hogy közben az egész mégis egységet alkosson. Amikor pedig már tényleg elég az űrállomásból, akkor ugrunk egyet az időben, és testközelből éljük át, milyen volt leszállnia másoknak LV-426-ra, megtalálni az idegen űrhajót, és magukat a tojásokat. Kizökkent, de mégis hozzátesz ez a rész a történtekhez.

Szintén kellően hozzátesz a para hangulathoz, hogy az űrállomáson csak elszórva találunk mentési pontokat, így amíg nem jutunk el egyiktől a másikig, bizony, ha megesznek, meglőnek, vagy bármely más módon elhalálozunk, akkor ugrott minden, amit addig csináltunk. Ennek megfelelően nagyon is megfontoltan fogunk haladni. Meg persze ki is használjuk, hiszen a játékmechanika okán, ha sikerül a mentés, akkor a körülöttünk kolbászoló csúnya idegen is eltűnik, nehogy úgy járjunk, hogy éppen akkor mentünk, amikor már lecsapnak ránk. Így mindig lesz legalább fél perc nyugink a mentési hely körül. Mert bizony azért bármennyire is para a játék, de azért vannak érdekességek az idegent mozgató MI tekintetében. Ha egyszer már zajt csaptunk, akkor olyan, mintha egy mágnes lenne rajtunk, mert valahogy mindig körülöttünk fog settenkedni, szinte lehetettlen lerázni. Beugrik a szellőzőn oldalt, majd rögtön ki is jön a plafonról. Ez elég frusztráló és idegesítő tud lenni, de ennyi még belefér.

A történetről is illene szólni, hiszen egyszerűen és ügyesen illeszkedik bele a jól ismert első és második rész közé. Ripley lányát játszuk, aki keresi elveszett anyucit, és belefut ugyanúgy a céges csúnya trükkökbe, kavarásba. Itt is kiderül, hogy a cégek csúnyán kavarnak, az űrállomás valójában nem az embereket védi, hanem az idegeneket és a többi már jól ismert fordulat. Viszont ez a tálalás kellemes, szórakoztató, hiszen belülről és nem külső szereplőként kell átélnünk mindezt, mint egy film esetén.

Ha ifjú korában bárki is elképzelte milyen lehetett összezárva lenni egy éhes Alien lénnyel egy űrállomáson, az most nem csak elképzelheti, hanem ténylegesen átélheti, és remélhetőleg túl is élheti.


Végigjátszás befejezése: 2021. november 20.
Végigjátszás hossza: 21 óra 56 perc 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Star Wars Jedi: Fallen Order

A Star Wars újra berobbant a mozikban és a tévé képernyőjén is. Az, hogy ez a robbanás milyen lett… (Nem, nem, nem. Az SW9, nem, és beleállok, de az SW8 nekem igen.) Ennek ellenére sajnos játékok terén nem lettünk elkényeztetve. Aztán jött Fallen Order, és mint élve a közhelyes mondással a sivatagról, meg az utazóról és a vízről, no meg persze az ebben a hármasban fennálló kapcsolatrendszerről, nos, nagyon örült mindenki neki, és ebben a szomjazó helyzetben talán pozitívabban is fogadta mindenki, mint amit érdemelne. Na, jó. Ez tényleg egy jó játék. Ismétlem, jó. A jó pedig ugye az általunk megszokott ötös skálákon egyel a vége előtt van. És miért csak, jó? Hámozzuk le róla a messzi messzi galaxis körítést, és mit fogunk találni, egy jól működő TPS-t, viszonylag nyílt világgal, egyszerű fejlődési rendszerrel és egy olyan harcrendszerrel, amellyel nekem nem nagyon sikerült megbarátkoznom. Ez utóbbinál pedig nem az a baj, hogy nem egy vadul kattintgatós rendszerrel van dolgunk, hanem egy

Yakuza 4

Kezdjük azzal: Igen, a Yakuza széria ismét régi fényében ragyog. Na, ez persze elég fura kijelentés így, hiszen mihez és milyen fényhez viszonyítunk. Hiszen itt van nekünk ez a Remastered verzió, amely ugye közel sem olyan szép, mint például az első, de különös képen a második feljavított verziója. Igaz ezek esetében nem is egyszerű újrakeverésről volt szó, hiszen ott komolyabb átalakítások is érték a játékot. Ugyanakkor ez a rész mégis ragyog, mert a rossz játéknak közel sem mondható harmadik rész után ez az epizód ismét képes volt elvarázsolni, beszippantani. Ennek az újra ragyogásnak lehet, hogy két oka van. Az egyik mindenképpen a történet, amely ismételten kellőképpen fordulatos, izgalmas, és bár a végére talán már túl is csavarták azt ami csavarható, mégis folyamatosan izgalomban tart. Mármint a fő történet szál… meg a többi is. Ugyanis ismét rettentő sok jól megírt mellékküldetést kapunk, amelyek sokszor egymásra épülnek, és elvégzésük nem egy komplex történetté áll össze. Bizon

The Last Ninja

Néha nagyon durva szembesülni a múlttal. Mármint a múlt szép emlékeivel. Mert mire vetemedtem? Kedvem támadt nosztalgiázni. Na, de nem úgy pár tíz évet, hanem rögtön sokat. Így került a gépre egy C64 emulátor, és mi az, ami ilyenkor gyorsan kipróbálásra kerül? Hát persze, hogy az utolsó nindzsa. Ez volt az egyik olyan játék, amelyet éveken keresztül tartó kazettás létem alatt csak néztem másoknál, milyen jó is lenne. Sajnos kazettás verzióban nem adatott meg, hogy egy jól működő változat a mágnesszalagjaimra kerüljön. Aztán, amikor végül lett szép nagy floppy lejátszóm, hát be is szereztem, de előbb valahogy a második részt találtam meg, és csak később az elsőt. Így részletes emlékeim ezzel kapcsolatosan nem nagyon maradtak, leginkább annyi, hogy valami vagány dolog volt a jó öreg Commodore gépen. Be kell vallanom, jobb lett volna nem piszkálni az emlékeket ezen első verzió kapcsán… Lehet én öregedtem meg, vagy a játékipar változott, de ez a játék mai szemmel nagyon sok kérdést, de leg