Amikor leültem a harmadik rész elé már úgy voltam a BioShock szériával, hogy oké, köszi, végül is jók voltak ezek, de nem igazán értettem miért is van egekig magasztalva a trilógia. Volt egy első rész, amely tele volt ötlettel, tele volt hangulattal, de a mechanikák nehezen működtek, amelyet kijavított a második rész, és végre jól játszható lett, viszont abba meg bele lehetett unni, de rendesen.
És akkor elindult a harmadik rész, és akkor a világos, csodás élettel teli égi várossal villámgyorsan érezzük, hogy a hangulat ismét a helyén van, a történet megint jó lesz, aztán az első összecsapás során már azt is látni fogjuk, hogy a játékmenettel sem lesz itt gond. Jelentem, a BioShock megérkezett, beérett, és igen, az Infinite engem is levett a lábamról.
A harmadik részben ismét változatos pályákat kapunk. A pályavezetés izgalmas, érdekes. A körítés látványos, olyannyira, hogy szerintem még ma is megállja a helyét, tátott szájjal csodálkozunk rá a tájra, a megcsillanó napfényre a felhők fölött lebegő házakon. A vizuális élményen túl a hangulatot a hangok, a zenék tovább fokozzák.
A történet megint kellően érdekes. Izgalmas változata a párhuzamos világokkal foglalkozó történeteknek, miközben kiszólást kap a vallás, a tudomány, és végül azért rácsatlakozik az első részre is.
A játékmechanikák terén rengeteg az egyszerűsítés, de minden egyszerűsítés valójában csak azt szolgálja, hogy a játékos élményként élje meg a végigjátszást.
Az egész játék egységet alkot. Nincs felesleges lózung, minden elem a helyén van, minden elem azért van, hogy élvezzük a játékot, és élményként éljük meg minden percét.
És akkor még szót sem ejtettünk állandó követőnkről. Ott van velünk mindig, követ minket, de nem akadályoz, viszont kommentál, segít, és együtt él velünk, miközben a történetben is komoly szerepet játszik.
Erről a játékról tehát tényleg csak annyit lehet írni, hogy: Játszátok végig!
Szót kell még ejtenünk a kapcsolódó két DLC-ről is.
A BioShock Infinite: Burial at Sea - Episode 1 kereteiben visszatérünk Raptore világába, és egy nagy kérdőjel marad utána. Nem azért mert fordulattal végződik, mert talánnyal hagy itt bennünket a vége. Sokkal inkább azért, mert a nosztalgiára akar építeni a kiegészítő, de sajnos valahogy nem működik a nosztalgia. Hiába szebb a víz alatti város az újabb motornak hála, valahogy felhőkből már nem jó érzés visszajönni. És ugyan az elején hangulatos pompájában látni a várost, viszont a későbbi helyszín szürke, és unalmas. A felhők felett működő mechanikák pedig nem működnek olyan jól a zárt térben.
Sajnos a második DLC sem hoz megváltást. Ugyan ügyes huszárvágással zár és magyaráz mindet az előző epizódból, és átadja az irányítást a női főhősnek, amelytől jelentősen változik a játékmenet, hiszen a lopakodásé lesz a főszerep, valahogy Rapture már nem tud elvarázsolni. Pedig a történet körbeér. Megtudjuk például ki adja át a levelet a BioShock elején hősünknek. Mégis amikor visszatérünk a felhők fölé, akkor érezzük a kontrasztot. Ott működik a világ, a tenger mélye pedig túl zárt, komor, köszönöm, de én inkább már nem kérek belőle.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése