Néha elgondolkodom azon, hogy lehet velem van valami probléma. Vannak ugyanis azok a játékok, melyeket az egekbe magasztal a szaksajtó, egekbe magasztalnak a játékosok, aztán jön a bumm, azaz a nagy csalódás. A Batman trilógia első része is majdnem ilyen lett, aztán ráéreztem az ízére és nagyon kellemes játékélményt hátrahagyva cseréltem le a következő részre. Egyszerűen akartam a folytatást.
Batman pedig elrugaszkodott, kitárta a szárnyait és… pofára esett. Én legalábbis biztosan.
Pedig nem így kellett volna történnie, hiszen lett nekünk valódi nyílt világunk. És tényleg, a börtönként elkerített városrész hangulatos, kidolgozott. Nem túl nagy, de mégis elveszettnek érezzük majd magunkat benne. Ugyanis nem lesznek támpontjaink. Lehet, magam kényelmesedtem el (hiszen játékoslétem hajnalán közel sem jelölt mindent a tértkép, sőt magam rajzoltam a térképet nem egyszer – s nem is kétszer), mégis mára ez a nem mutatom meg neked a dolgokat, találd ki magadtól a dolgokat, nagyon zavaró tud lenni. De még ezt is el lehetne fogadni. Mert akkor ez adja a játékélményt.
De itt csak összezavarnak minket. Engem legalábbis biztosan.
A játék megfogja a kezemet, majd utána egyszer csak elengedi. Hát milyen dolog az, hogy van, amiben segítek és van, amiben nem? De még annyira sem, hogy megtanítsa a metódusokat. Van, amit egy adott algoritmus után (zöld emberkék lepofozása) megkapunk a térképen, de lesznek elemek, amelyekbe vagy beleakadunk vagy nem. Miért járnám tehát be szisztematikusan az utcákat, ha többségében szépen ott van az ikon, ahova mennem kell? Miért jutna így eszembe az, hogy nem mindent jelöl a program?
A helyzet a kütyükkel hasonló. A legtöbb kütyü betanítása be van építve a küldetésekbe, azaz szépen elsajátítjuk mit lehet velük csinálni. De van egy-két funkció (ami ráadásul lényeges funkció) nem kerül bemutatásra, így, ha nem logikázunk, akkor nem jövünk rá, hogy az adott eszköz emigyen is használható. Talán még logikáznánk is, de ugye miért jutna eszünkbe logikázni egy olyan játékban, ahol például csak az arra kijelölt falakat lehet átrobbantani, mást nem, ráadásul egyes esetekben csak akkor, ha eljutottunk a sztori egy adott pontjára, előtte nem.
Mindez pedig nem okoz mást, csak frusztrációt!
Halmozott frusztrációt, hiszen kapunk vagy 400 kérdőjelet, amelyek nem csak az agyunkat, hanem a reflexeinket, ügyességünket is megdolgozzák. Természetesen itt is él a korábbi részből a megállapítás, sose tudhatod, hogy te logikázol rosszul vagy béna vagy, vagy csak nincs még meg a megfelelő eszköz , vagy nem tartasz ott a történetben ahhoz, hogy a feladvány megoldható legyen. Ráadásul ezek száma pont olyan sok, hogy már nem is akarod őket begyűjteni. Nem, mert egyszerűen, ha ezekre fókuszáltam, akkor órákra kiestem a történetből.
Márpedig, ha van valami, ami mindig előre vitt, az a történet. Be kell vallani, hogy a fejlesztők veszettül értenek Batmanhez. Mind a körítéshez, mind a meséléshez. Éppen ezért, bár folyamatosan frusztráltnak éreztem magam (és sajnos ellentétben az előző résszel, ez a végéig nem oldódott fel), nem akartam abbahagyni, a végére akartam érni minden mellékszállnak és persze a főnek is. Mert azért jó játék ez, csak szerintem a készítők nem találták meg az arányokat, a többet és többet és nagyobbat szándék ott van benne, sikerült is, csak fogyasztani nem olyan finom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése