Ugrás a fő tartalomra

A Plague Tale: Innocence

A középkorban élni egyáltalán nem volt egy leányálom. Különösen, ha annak kegyetlen vérengzéseit és mocskosságát még megfejeljük a hiedelmekkel, a mítoszokkal. Pontosan ezt a világot mutatja be nekünk az A Plague Tale: Innocence, ahol azok a bizonyos hiedelmek, mítoszok valósággá válnak. Azaz itt tényleg lesz varázslat, boszorkányság. A készítők pedig elég nyersen tálalják ezt a közeget a számunka. A környéken uralkodó fertőzés áldozatai, az elesett katonák kifordult bele, a százával áramló patkányhordák és a legyektől hemzsegő elhullott állatok mind-mind a képünkbe lesznek tolva úton útfélen. Ráadásul nagyon is részletgazdagon, hiszen csőjáték lévén lehetőség van arra, hogy ezeket a részleteket aprólékosan kidolgozzák, megrajzolják, nem kell az erőforrás a szabad a világra, lehet nagyon részletesen dolgozni az egymásra hányt rothadó tetemek modelljén.

Már maga a játék kezdete is arra utazik, szándékosan kontrasztot mutasson nekünk. A gyönyörű, napfényes erdőt járva végig az az érzésünk, hogy azért festik le ilyen szépre a tájat, hogy utána jöhessen valami nagyon, de nagyon más, hogy az ellentétek teljesen érhetők legyenek mindenki számára. 

És bizony meg is kapjuk azt a nagyon mást. Ezt követően annyira átlépünk egy mocskos világba, hogy először tényleg azt mondjuk, ejha realizmus, aztán később, na ne már, majd a végén érzékeljük magunkon a telítődés jeleit, az immunissá válást, az érdektelenséget. Már nem borzol fel többszáz hulla, nem izgat fel bennünket néhány csúnya halál, már meg sem rémülünk, meg sem borzongunk. Néma közönnyel nézünk minderre, és várjuk hova fog kifutni ez a történet.

A történet, amely egy testvérpárról szól, az összetartásról, a mindent megteszünk a másikért érzésről, a felnövésről. És ez így jól hangzik, de mint minden hollywoodi filmben, persze hogy a tesó itt is a legdurvább helyzetben dobja a durcást és fut el (jó tudom, picit mentális zavaros a srác, de akkor is). Sose értettem a gyerekek ábrázolását a filmekben, történetekben. Úgy ábrázolják őket, mint akik nem fogják fel mi történik körülöttük, így amikor a fél világ ránk vadászik, amikor patkányok zabálnak fel mindent a sötétben, amikor vérben és hullában úszik a környék, akkor megsértődnek, és puffogva elszaladnak. Ráadásul többször is. Persze, lehet velem van a baj, a feleségem mindig azt mondja, ha én írnék gyereklélektanról könyvet, az a világ legrövidebb könyve lenne. Ennek ellenére szerintem akkor is irreális ez a viselkedés, és csak a mesterségesen gerjesztett konfliktus helyzet miatt kerülnek a történetekbe. 

Márpedig ez engem kilök a történetből, a beleélésből. Mert annyira azt akarja mutatni a játék, hogy hiteles, de számomra pont attól lesz hiteltelen, ha nem tudom elképzelni, hogy az adott szitu megtörténhet. És pont ez a baj ezzel a játékkal. Illetve pont ennyi a baj. Annyira görcsösen akarja a szájunkba rágni a világot, a borzongást, a mocskot, a szörnyűséget, hogy mi mindenre képes az ember, de a gyermeki összetartás, a testvéri szeretet mindent megold, hogy már átesik a ló túloldalára.

Tudom, sokan az egyszerű játékmenetet vetik inkább a szemére ennek az alkotásnak. Mert alapvetően bújkálnunk kell, lopakodnunk, őrök figyelmét elterelni, mozgásukat kifigyelni, és hát ehhez van pár eszközünk, amelyeket a játék ráadásul fokozatosan adagol, úgy álcázva, mintha a karakterünk fejlődne, de valójában ez utóbbi is lineáris. Nem egy a tulajdonságok között szabadon osztogatható XP rendszert kapunk, nincs valódi testre szabás. Pont annyi lehetőségből választhatunk mindig, ami az előttünk lévő akadályok leküzdéséhez kell. Nincs igazi választási alternatíva. 

Ahogyan a szituációk megoldásában sincs. Nem egyszer az volt az érzésem, na, mire gondolhattak a készítők, milyen megoldási módszert terveztek az adott konfliktus feloldásához. Ugyanakkor ahogyan már mondtam, ez a kötött pálya nem zavart. Ha történetet akarsz mesélni, az bizony kötött pályán zajlik. A játékra meg tekinthetünk logikai feladványok sorozataként is. Márpedig ez a része szórakoztató, egyáltalán nem frusztráló, talán egy-két helyen voltam úgy, hogy akkor most mi van, de később kiderült, hogy magam nem tudtam bizonyos sémákból kilépni. 

Összességében tehát egy egészen jó, szórakoztató játékélményben volt részem, amiből pont ennyi elég is volt. Ugyanakkor az előzetes infók, cikkek alapján sokkal többet vártam, valahogy azt gondoltam,  olyan játék lesz, ami megszólítja a lelkemet is, de a túlzó jelenetekkel, a banális fordulatokkal, a túlzásba vitt mocsokkal sokkal inkább közönyt sikerült elérnie. (Persze lehet, hogy ez rémisztő magamra nézve ☺)



Végigjátszás befejezése: 2020. november 18.
Végigjátszás hossza: 13 óra 28 perc

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Star Wars Jedi: Fallen Order

A Star Wars újra berobbant a mozikban és a tévé képernyőjén is. Az, hogy ez a robbanás milyen lett… (Nem, nem, nem. Az SW9, nem, és beleállok, de az SW8 nekem igen.) Ennek ellenére sajnos játékok terén nem lettünk elkényeztetve. Aztán jött Fallen Order, és mint élve a közhelyes mondással a sivatagról, meg az utazóról és a vízről, no meg persze az ebben a hármasban fennálló kapcsolatrendszerről, nos, nagyon örült mindenki neki, és ebben a szomjazó helyzetben talán pozitívabban is fogadta mindenki, mint amit érdemelne. Na, jó. Ez tényleg egy jó játék. Ismétlem, jó. A jó pedig ugye az általunk megszokott ötös skálákon egyel a vége előtt van. És miért csak, jó? Hámozzuk le róla a messzi messzi galaxis körítést, és mit fogunk találni, egy jól működő TPS-t, viszonylag nyílt világgal, egyszerű fejlődési rendszerrel és egy olyan harcrendszerrel, amellyel nekem nem nagyon sikerült megbarátkoznom. Ez utóbbinál pedig nem az a baj, hogy nem egy vadul kattintgatós rendszerrel van dolgunk, hanem egy

Yakuza 4

Kezdjük azzal: Igen, a Yakuza széria ismét régi fényében ragyog. Na, ez persze elég fura kijelentés így, hiszen mihez és milyen fényhez viszonyítunk. Hiszen itt van nekünk ez a Remastered verzió, amely ugye közel sem olyan szép, mint például az első, de különös képen a második feljavított verziója. Igaz ezek esetében nem is egyszerű újrakeverésről volt szó, hiszen ott komolyabb átalakítások is érték a játékot. Ugyanakkor ez a rész mégis ragyog, mert a rossz játéknak közel sem mondható harmadik rész után ez az epizód ismét képes volt elvarázsolni, beszippantani. Ennek az újra ragyogásnak lehet, hogy két oka van. Az egyik mindenképpen a történet, amely ismételten kellőképpen fordulatos, izgalmas, és bár a végére talán már túl is csavarták azt ami csavarható, mégis folyamatosan izgalomban tart. Mármint a fő történet szál… meg a többi is. Ugyanis ismét rettentő sok jól megírt mellékküldetést kapunk, amelyek sokszor egymásra épülnek, és elvégzésük nem egy komplex történetté áll össze. Bizon

The Last Ninja

Néha nagyon durva szembesülni a múlttal. Mármint a múlt szép emlékeivel. Mert mire vetemedtem? Kedvem támadt nosztalgiázni. Na, de nem úgy pár tíz évet, hanem rögtön sokat. Így került a gépre egy C64 emulátor, és mi az, ami ilyenkor gyorsan kipróbálásra kerül? Hát persze, hogy az utolsó nindzsa. Ez volt az egyik olyan játék, amelyet éveken keresztül tartó kazettás létem alatt csak néztem másoknál, milyen jó is lenne. Sajnos kazettás verzióban nem adatott meg, hogy egy jól működő változat a mágnesszalagjaimra kerüljön. Aztán, amikor végül lett szép nagy floppy lejátszóm, hát be is szereztem, de előbb valahogy a második részt találtam meg, és csak később az elsőt. Így részletes emlékeim ezzel kapcsolatosan nem nagyon maradtak, leginkább annyi, hogy valami vagány dolog volt a jó öreg Commodore gépen. Be kell vallanom, jobb lett volna nem piszkálni az emlékeket ezen első verzió kapcsán… Lehet én öregedtem meg, vagy a játékipar változott, de ez a játék mai szemmel nagyon sok kérdést, de leg