Már maga a játék kezdete is arra utazik, szándékosan kontrasztot mutasson nekünk. A gyönyörű, napfényes erdőt járva végig az az érzésünk, hogy azért festik le ilyen szépre a tájat, hogy utána jöhessen valami nagyon, de nagyon más, hogy az ellentétek teljesen érhetők legyenek mindenki számára.
És bizony meg is kapjuk azt a nagyon mást. Ezt követően annyira átlépünk egy mocskos világba, hogy először tényleg azt mondjuk, ejha realizmus, aztán később, na ne már, majd a végén érzékeljük magunkon a telítődés jeleit, az immunissá válást, az érdektelenséget. Már nem borzol fel többszáz hulla, nem izgat fel bennünket néhány csúnya halál, már meg sem rémülünk, meg sem borzongunk. Néma közönnyel nézünk minderre, és várjuk hova fog kifutni ez a történet.
A történet, amely egy testvérpárról szól, az összetartásról, a mindent megteszünk a másikért érzésről, a felnövésről. És ez így jól hangzik, de mint minden hollywoodi filmben, persze hogy a tesó itt is a legdurvább helyzetben dobja a durcást és fut el (jó tudom, picit mentális zavaros a srác, de akkor is). Sose értettem a gyerekek ábrázolását a filmekben, történetekben. Úgy ábrázolják őket, mint akik nem fogják fel mi történik körülöttük, így amikor a fél világ ránk vadászik, amikor patkányok zabálnak fel mindent a sötétben, amikor vérben és hullában úszik a környék, akkor megsértődnek, és puffogva elszaladnak. Ráadásul többször is. Persze, lehet velem van a baj, a feleségem mindig azt mondja, ha én írnék gyereklélektanról könyvet, az a világ legrövidebb könyve lenne. Ennek ellenére szerintem akkor is irreális ez a viselkedés, és csak a mesterségesen gerjesztett konfliktus helyzet miatt kerülnek a történetekbe.
Márpedig ez engem kilök a történetből, a beleélésből. Mert annyira azt akarja mutatni a játék, hogy hiteles, de számomra pont attól lesz hiteltelen, ha nem tudom elképzelni, hogy az adott szitu megtörténhet. És pont ez a baj ezzel a játékkal. Illetve pont ennyi a baj. Annyira görcsösen akarja a szájunkba rágni a világot, a borzongást, a mocskot, a szörnyűséget, hogy mi mindenre képes az ember, de a gyermeki összetartás, a testvéri szeretet mindent megold, hogy már átesik a ló túloldalára.
Tudom, sokan az egyszerű játékmenetet vetik inkább a szemére ennek az alkotásnak. Mert alapvetően bújkálnunk kell, lopakodnunk, őrök figyelmét elterelni, mozgásukat kifigyelni, és hát ehhez van pár eszközünk, amelyeket a játék ráadásul fokozatosan adagol, úgy álcázva, mintha a karakterünk fejlődne, de valójában ez utóbbi is lineáris. Nem egy a tulajdonságok között szabadon osztogatható XP rendszert kapunk, nincs valódi testre szabás. Pont annyi lehetőségből választhatunk mindig, ami az előttünk lévő akadályok leküzdéséhez kell. Nincs igazi választási alternatíva.
Ahogyan a szituációk megoldásában sincs. Nem egyszer az volt az érzésem, na, mire gondolhattak a készítők, milyen megoldási módszert terveztek az adott konfliktus feloldásához. Ugyanakkor ahogyan már mondtam, ez a kötött pálya nem zavart. Ha történetet akarsz mesélni, az bizony kötött pályán zajlik. A játékra meg tekinthetünk logikai feladványok sorozataként is. Márpedig ez a része szórakoztató, egyáltalán nem frusztráló, talán egy-két helyen voltam úgy, hogy akkor most mi van, de később kiderült, hogy magam nem tudtam bizonyos sémákból kilépni.
Összességében tehát egy egészen jó, szórakoztató játékélményben volt részem, amiből pont ennyi elég is volt. Ugyanakkor az előzetes infók, cikkek alapján sokkal többet vártam, valahogy azt gondoltam, olyan játék lesz, ami megszólítja a lelkemet is, de a túlzó jelenetekkel, a banális fordulatokkal, a túlzásba vitt mocsokkal sokkal inkább közönyt sikerült elérnie. (Persze lehet, hogy ez rémisztő magamra nézve ☺)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése