Ugrás a fő tartalomra

Titanfall 2

Alapvetően multiplayer játék, de mindenütt azt dicsértek, hogy igazán tisztességes egyjátékos felvezetéssel rendelkezik. Persze, hogy ki kellett tehát próbálni, hiszen egy ügyesen megcsavart FPS-el van dolgunk: Kommandírozás közben hatalmas mech-ekbe (óriási, irányítható robotokba) ugorhatunk, és úgy is apríthatjuk az ellent.

Bele is vágtunk a nagy kalandba, ami tényleg ígéretesen indult. A rosszul sikerült bolygóra érkezést követően beindul a kommandírozás, és mivel újoncok vagyunk, hát mindent meg kell tanulnunk, fel kell fedeznünk. Aztán meglesz állandó robot kísérőnk, és részt is veszünk az első gigászi összecsapásában.

Megmondom őszintén itt kezdtem picit gyanakodni, hogy nem minden olyan szép és jó. Valahogy a robotokkal történő harc nekem nem működött annyira. De ez még lehetett volna az én bénaságom (valószínűleg az is volt). Ezt követően a történet viszont annyira szűrreális fordulatokat vesz, hogy sajnos engem igazán elveszített. Valahol ott, amikor hatalmas mechanikus teszt pálya épül, a bolygó belsejében.

Pedig ezt követően jött egy igazán jó ötlet, amikor egy adott eszközzel ugyanazon a helyszínen két idősík között tudtunk váltogatni, és nem csak a fejtörők építettek erre (ami egyik idősíkban lezárt, ott a másikban tovább tudunk jutni), hanem a harcok is: A jelenben a helyi fauna csúnya ragadozói, a múltban az ellenséges katonák rontanak ránk, és a váltás pont arra jó, hogy szusszanjunk egy pillanatot, regenerálódjunk, mert ha egyik idősíkban picit leamortizálódtunk a másikban ha éppen nem az ellen szájában jelenünk meg, akkor van időnk picit magunkhoz térni, esetleg lőszert összevadászni. Ez tényleg jópofa ötlet volt, de sajnos nálam már nem tudta visszahozni a lelkesedést.

Persze jött még már izgalmas helyszín, amelyeknél a változatosságra sem lehet panaszunk, de nekem már megmaradt egy átlagos lövöldének a falon futkározás és a látványos ugrálások ellenére is, melyek szerves részét képezik a játékmenetnek, és FPS létére egészen jól is működnek.

A single kampány tehát egynek jó, tisztességesen összerakott küldetéssorozatot kínál, de összességében engem nem rántott be.



Végigjátszás befejezése: 2021. január 20.
Végigjátszás hossza: 7 óra 36 perc

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Star Wars Jedi: Fallen Order

A Star Wars újra berobbant a mozikban és a tévé képernyőjén is. Az, hogy ez a robbanás milyen lett… (Nem, nem, nem. Az SW9, nem, és beleállok, de az SW8 nekem igen.) Ennek ellenére sajnos játékok terén nem lettünk elkényeztetve. Aztán jött Fallen Order, és mint élve a közhelyes mondással a sivatagról, meg az utazóról és a vízről, no meg persze az ebben a hármasban fennálló kapcsolatrendszerről, nos, nagyon örült mindenki neki, és ebben a szomjazó helyzetben talán pozitívabban is fogadta mindenki, mint amit érdemelne. Na, jó. Ez tényleg egy jó játék. Ismétlem, jó. A jó pedig ugye az általunk megszokott ötös skálákon egyel a vége előtt van. És miért csak, jó? Hámozzuk le róla a messzi messzi galaxis körítést, és mit fogunk találni, egy jól működő TPS-t, viszonylag nyílt világgal, egyszerű fejlődési rendszerrel és egy olyan harcrendszerrel, amellyel nekem nem nagyon sikerült megbarátkoznom. Ez utóbbinál pedig nem az a baj, hogy nem egy vadul kattintgatós rendszerrel van dolgunk, hanem egy

Yakuza 4

Kezdjük azzal: Igen, a Yakuza széria ismét régi fényében ragyog. Na, ez persze elég fura kijelentés így, hiszen mihez és milyen fényhez viszonyítunk. Hiszen itt van nekünk ez a Remastered verzió, amely ugye közel sem olyan szép, mint például az első, de különös képen a második feljavított verziója. Igaz ezek esetében nem is egyszerű újrakeverésről volt szó, hiszen ott komolyabb átalakítások is érték a játékot. Ugyanakkor ez a rész mégis ragyog, mert a rossz játéknak közel sem mondható harmadik rész után ez az epizód ismét képes volt elvarázsolni, beszippantani. Ennek az újra ragyogásnak lehet, hogy két oka van. Az egyik mindenképpen a történet, amely ismételten kellőképpen fordulatos, izgalmas, és bár a végére talán már túl is csavarták azt ami csavarható, mégis folyamatosan izgalomban tart. Mármint a fő történet szál… meg a többi is. Ugyanis ismét rettentő sok jól megírt mellékküldetést kapunk, amelyek sokszor egymásra épülnek, és elvégzésük nem egy komplex történetté áll össze. Bizon

The Last Ninja

Néha nagyon durva szembesülni a múlttal. Mármint a múlt szép emlékeivel. Mert mire vetemedtem? Kedvem támadt nosztalgiázni. Na, de nem úgy pár tíz évet, hanem rögtön sokat. Így került a gépre egy C64 emulátor, és mi az, ami ilyenkor gyorsan kipróbálásra kerül? Hát persze, hogy az utolsó nindzsa. Ez volt az egyik olyan játék, amelyet éveken keresztül tartó kazettás létem alatt csak néztem másoknál, milyen jó is lenne. Sajnos kazettás verzióban nem adatott meg, hogy egy jól működő változat a mágnesszalagjaimra kerüljön. Aztán, amikor végül lett szép nagy floppy lejátszóm, hát be is szereztem, de előbb valahogy a második részt találtam meg, és csak később az elsőt. Így részletes emlékeim ezzel kapcsolatosan nem nagyon maradtak, leginkább annyi, hogy valami vagány dolog volt a jó öreg Commodore gépen. Be kell vallanom, jobb lett volna nem piszkálni az emlékeket ezen első verzió kapcsán… Lehet én öregedtem meg, vagy a játékipar változott, de ez a játék mai szemmel nagyon sok kérdést, de leg