Mivel a digitális összcsomag keretein belül játszottam a Kingdom Hearts szériát felvezető első résszel, adta magát, hogy történetet közvetlenül tovább mesélő oldalággal folytassam az ismerkedést. Olyan annyira oldalág ez, hogy az eredeti kézikonzolos, pixelgrafikás verziót ültették át 3D-be, megtartva a teljesen egyedi kártyákra épülő harcrendszert. A játék ettől még megmaradt akció szerepjátéknak, de a szerepjáték vonal itt az újabb és újabb kártyák begyűjtéséből, és a harcban bevetett kártyacsomagunk összeállításából állt. Számomra azonban pont ez a játékmechanika volt az, ami nem igazán jött be. Nem lett volna vele semmi gond, ha körökre osztott lenne a harc, de nem, az bizony valós időben történik, így a kártyák közötti váltás menet közben nehézkes, rengeteg minden múlik azok, milyen sorrendet állítottunk be előre.
Maga a játék úgy épül fel, hogy minden pályán előre rögzített szobák vannak, amelyek mondjuk úgy üresek, csak az adott, hogy melyikből melyikbe lehet menni, de előre ez az út sem látható. Az, hogy a szoba hogyan épüljön fel, úgymond milyen típusú legyen, az attól függ, milyen szobakártyát használunk fel, mielőtt belépnénk. Persze ez is ad lehetőséget a taktikázásra, hiszen ha nagyon XP-t szeretnénk gyűjteni, akkor várhatóan nagyobb méretű, több szörnyet tartalmazó kártyával nyitjuk ki az előttünk álló helyiséget.
És ebből már látható is mi az igazi probléma. Egyszerűen fárasztó a rengeteg harc, amelyben ráadásul még kártyázás sem vált a kedvencemé. Egyszerűen túl monoton lesz az egész. Szobáról szobára ugyanazt csináljuk. Kipucoljuk őket, és ha végre szintet lépünk, akkor megnézzük az új pontjainkkal tudjuk e már bővíteni a jelenlegi kártyacsomagot, hogy hatékonyabbak legyünk a harcok során. A játék persze nagyon sokáig nem kényszerít bele a kártyák variálásba, trükközésbe, taktikázásba. Számomra az utolsó pár szakaszban futott úgy fel a nehézségi görbe, hogy meg kellett tanulnom a speciális kártyákat használni, megfelelő időben ellőni őket. Persze, ha korábban használom, lehet nem annyira monoton az egész, de szerintem igen. Egyszerűen túl sok a szoba, túl sok a harc, és túl uncsi, mivel sok múlik a kártyákon, és mint minden kártyajátékban itt is van egy kis szerencse faktor. Persze lehet mondani, hogy nem, de számomra, miközben ugrálok, gurulok a szívtelenek hada elől, és közben próbálom a saját kártyáimat beállítani, éppen karddal vagy varázslattal támadok, esetleg gyógyvarázst nyomok magamra, nos, én nem tudok még arra is figyelni, az ellen éppen milyen kártyát vet be ellenem, hogy arra megfelelő ellenkártyát vegyem elő, és süssem el felé. Az az igazság, hogy a kézikonzolon annak idején ez izgalmas lehetett, de a kézikonzolok szerintem nem arra való, hogy több órán át nyomkodjuk őket. Pár szoba a metrón simán működik, de másfél, két óra a kanapén nekem sok.
Pedig a történet most is csodás, és ahogyan megyünk a vége felé, úgy lesz egyre izgalmasabb, szívfacsaróbb. Ha van valami, ami miatt érdemes végigjátszani a játékot az mindenképpen ez, mert bár összességében öt mondatban el lehetne mesélni a lényeget, de a tálalás, a meseszerűség, és az egyszerűen tálalt, de mégis igen komoly gondolatok megérik azt a sok unalmas és monoton harcot. Ismét érdekes kérdéseket jár körbe a játék, ezúttal az emlékek, az emlékezett erejét, hatalmát, ránk és a környezetünkre, tetteinkre és érzelmeinkre gyakorolt hatásait boncolgatja, annak tükrében, hogy igazán mi is a valóság és mi nem az. Pont ez az a rész, ami nem vette el a kedvem a szériától, ami miatt folytatni fogom, mert kíváncsi vagyok a további eseményekre amely ebben az mixelt univerzumban történik.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése