Úgy voltam, ha már az első részben csalódtam, akkor tegyünk egy próbát a másodikkal is. Adjunk esélyt annak, hogy a múlt szép emlékei között vannak olyanok, amelyeket nem tudott az idő vasfoga megrágni. Hiszen a második nindzsa kalanddal játszottam életemben először, és a legtöbbet is még a C64-en. Ennek az emléke csak nem fog megcsúfúlni úgy, mint ahogyan az az első résszel történt. És lásd, úgy lett, igazam lett. Nagyon is! Amennyire gyűlöltem az első résszel játszani 2020-ban, annyira élveztem a Last Ninja 2 végig vitelét ugyanebben az évben. Valahogy mindent, amit az első részben gyűlöltem, az itt működött. Nem kellett pixelgugolnom, hogy felvegyem a tárgyakat, nem kellett ideggörcsöt kapnom az ugrálgatós elemeknél (pedig itt is próbáltak szivatni azért). Valahogy azt éreztem az egész játék alatt, hogy itt a cél az, élvezzem a játékot. Oké, persze, hogy örökélettel játszottam (de a korábbit is azzal tekertem végig), de nem is merültünk el félpercenként a mocsárban (itt mondjuk...