Néha játszom

Mit lehet csinálni a nosztalgiával?  Meg kell lovagolni.  Jó emlék a Diablo 2?  Naná, hogy az.  Igaz, azóta többször próbáltam az eredetit végigjátszani, de nem sikerült, pedig abból a korból ez az egyik olyan játék, ami megvolt eredetiben. Aztán nem is olyan régen készült egy felújítás belőle. Nosza, fel is ültem arra a lóra, és hagytam, hogy a nosztalgia magával ragadjon egy végigjátszás erejéig, azaz 1 karakterrel kergettem a vándort és legyőztem a démoni testvéreket. (Annak idején barbárral és PC-n, most viszont nekromantával és Xbox-on). Vitt is az a ló rendesen. Ugyanis a játék eszméletlenül szép grafikai tuningot kapott. Úgy maradt autentikus, hogy közben a korábbi SVGA grafika újra lett rajzolva, nem egyszerűen csak fel lett skálázva. Ennek köszönhetően ma már nem egy szörny pontos anatómiája kivehetővé vált. Ami annak idején csak egy pixelhalmaz volt, most részleteiben elevenedik meg előttünk. Természetesen mindehhez szép új fények és effektek is járnak, így...

Megmondom őszintén már nagyon hiányzott egy olyan FPS, amelyben csak megyünk előre, kapunk egy csomó szkriptelt eseményt, és maga a játék elmesél nekünk egy jópofa történtet. Nagyon jó a mostanában divatos nyílt világú akció, de valljuk be volt bája azoknak az időknek (és játékoknak), amelyek úgy akartak szórakoztatni, hogy bitre meg volt mondva mikor mi történik, nekünk meg csak az elénk tolt helyzetre kellett reagálni. Na erre pakolt rá annak idején a későbbi zombis játékokkal sikereket elérő fejlesztők, hogy az egészet történet vadnyugati környezetbe ágyazták. Amikor tucatjával elérhetők az elit kommandós vagy világháborús, vagy űrzsoldosos kalandok, igazán üde színfolt két pisztolyhőssel kalapos cowboyokra (tudom, hogy nem azok, de gyerekként mindet annak hívtuk) és tollas fejű indiánokra lövöldözni.  Grafikailag ne várjunk sokat a játéktól, hiszen szerintem ez a játék már 2009-ben, a megjelenésekor sem volt túl szép. Ellenben ha kedveljük a régi jó westerneket (spagetti nélkül...

Lehet, hogy furán hat, amikor egy Xbox Series X-en előveszünk egy 1997-es játékot, hiszen minek ide erő, a 60fps, az SD tárhely, meg a ki tudja még minden, amitől az élmény, hogy is mondják, nextgen lesz. Nincs is ezekre szükség. Elég, ha van játék és játékélmény. Márpedig ez utóbbi bőven van a Castlevania leghíresebb epizódjában. Be kell vallanom, hogy nehezen barátkoztam meg a játékkal. De mindenképpen megérte. Kellett 2-3 alkalom, amíg sikerült berántania, amíg ráéreztem a dolgokra. Nem engedett be könnyen tehát a játék, de utána nem eresztett. Annak ellenére nem, hogy a közepén ismét volt egy törés, amikor az egész kastély a feje tetejére állt, és ismét be kellett járnunk mindent, immár inverz módon. Itt bizony megint ugrik a nehézség, és szerintem az ellenfelekből is lesz olyan, amelyik inkább idegesített, így nem is akartam nagyon megküzdeni vele. Itt tehát már nem egyszer sokkal nehezebben szántam rá magam a felfedezésre. Ebben persze szerepet játszhat az a koncepciós döntés, ho...

Hú bazd meg! Minden alkalommal ezt éreztük annak idején amikor elindítottuk a Doom warez verzióját a személyi számítógépünkön (PC-n). Bazd meg érzés volt, mert olyant láttunk amit azelőtt soha. Jó, a Wolfenstein 3D már megvolt, és végig is vittük, de ez valami más volt. Még pörgősebb, még dögösebb, és persze, hogy az IDDQD-t fejből tudta mindenki. Hogy milyen érzés volt ugyanez a játék így most túl a negyvenen felnőtt fejjel? Hát nem volt hú bazd meg, de azért ha nem akartam túltolni az egyszerre fogyasztás mennyiségét, akkor még mindig nagyon jó és kellemes élmény. Azért valljuk be, megöregedett a játék. Nincs függőleges fejmozgás többek között, ami mondjuk biztos furcsa annak, aki még nem játszott vele, de engem azért nem zavart annyira. Viszont a felújított verzió egészen jól kezelhető volt egérrel. Annak idején úgy emlékszem képtelen voltam ezt egérrel játszani, pont a fel-le irány hiánya miatt. Most ez nem zavart. (Zárójelben jegyzem meg, szerintem ebben az újabb kiadásban volt cé...

Aha, értem. Illetve bocsánat, de nem. Nem tudom mi akart ez most lenni. Lehet megöregedtem, de tessék nekem ennél direktebb lenni, már nem megy a lásunk bele valamit, és közben elégedetten csettintünk, hogy hű baz, ez mennyire jó volt. Pedig tényleg jó volt. Csak azt nem tudom, hogy mi volt ez a jó.  Utána olvasva a neten volt, ahol azt írták a játék megfejtése, hogy valójában a rák. Mármint a betegség, hogy valójában rákos sejt vagyunk, amelyik küzd a szervezet kontroljával szemben, hogy végül egyesülve kitörjön, tomboljon, és ezzel beteljesítse a sorsot. Hát... tudjátok, lehet. Lehet nézni a játékra úgy így utólag, hogy a jól működő szervezetünk a folyamatosan kontrolláló, mindent a felügyelete alatt tartó elnyomó rendszer, és a ráksejt a felszabadító hős. Lehet, és bár lehet, hogy elborult, de akár így is értelmezhető a történet, ez is belelátható, csak valahogy én ezt nem tudtam bele látni. De még azt a disztópiát sem, amelyet a körítés sugall, mert a játék végi pacává változás...

Hányszor, de hányszor hallottam az IDDQD podcastban, hogy mekkora játék ez. Ideje volt hát, hogy kipróbáljam, hiszen attól, hogy 2005-ös a kiadás, attól, hogy még az első Xbox-ra jelent meg, mint játék lehet, hogy tényleg *********** jó (a csillag szabadon behelyettessíthető). Nos, megvolt, kipróbáltam, végigvittem, és…. Igen, Stöki, tényleg nagyon jó játék. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy a játék végső pályája (igen, a cirkusz), nos ott érződik igazán, hogy miért is vannak Grathnek fenntartásai. Most, hogy így kiszólogattam az egyik kedvenc újságíróimnak (basszus, ez egyre nyálasabb lesz), térjünk is rá a lényegre, nekem milyen volt a pszichonautává válni. (bár a fentiekben végül is már leírtam) Szóval van ez a tábor, ahol az elmebajnokokat képzik, ahol megtanulhatjuk a mások elmélyében való mászkálást, és bizergálást. Itt leszünk mi is ifjú tanoncok, aztán lesz nagy baj, mindenki agyhalottá válik, eljutunk egy elmegyógyintézetbe, sőt egy óriási szörnyhal fejében is teszünk Godzill...

Soha nem búvárkodtam. Igazán úszni sem tudok, erre a játék úgy kezdődik, hogy lezuhant a mentőkabinom, és amerre csak elnézek vizet, meg egy felrobbant űrhajót látok. Szerencse, hogy a játékban irányított énem a valódi énemmel ellentétben tud úszni, sőt merülni is. Ráadásul felszerelése képes beazonosítani a körülötte levő élővilágot, elemeket, és azokból mindenféle hasznos kütyüt összerakni, így pár órával később már egy egész pofás kis víz alatti bázisban tengethettem a mindennapjaimat.  Túlélő játék ez, amit nagyon nem tudok összehasonlítani más műfajbeli játékokkal, mert igazán ez volt az első (a Minecraft-ot leszámítva) amellyel próbálkoztam, és nem árulok zsákbamacskát, de nagyon jól tettem, hogy próbálkoztam. Számomra fontos, hogy egy játéknak legyen története, és bár itt is sok időt fogunk tölteni azzal, hogy nyersanyagokért úszkálunk (majdnem mászkálunkot írtam), de a fő hangsúly nem ezeken a részeken van, hanem a rejtély felderítésén, hogy ugyan már mégis miért nem tudjuk...

Történt az úgy, hogy már majdnem a jelenbe értünk, mielőtt a széria visszaugrott a nagyon távoli múltba annak érdekében, hogy megpróbáljon megújulni. Ugyan ezen a ponton még nem éltem át, hogy miként sikerült ez a megújulás, de azt határozottan tudom állítani, sikerült megélni, miként történt a zárás.  A történet az ipari forradalom idején játszódik, ami bizony egyet jelent azzal, itt már nem templomtornyokat fogunk megmászni annak érdekében, hogy körbenézzünk az alattunk izgő-mozgó városra, hanem gyárkéményeket. London pedig bűzös, büdös, füstös és barna és jellegtelen. Mármint az elmúlt részek helyszíneihez képest. A város már túl modern, nem elég egzotikus. Jól példázza ezt az a rész, ahol beugrunk az első világháború idejére, és igazán nem találkozunk nagy változással. Ezzel el is mondtam az első fájdalmamat. Egyhangú világban kalandozunk, még ha ez a világ gyönyörűen tálalt is.  Na, de lépjünk tovább a korszakon. Kapunk több újítást is. Az egyik, hogy immár egy testvérpár...

Van értelme a Disney rajzfilmeket a Final Fantasy világgal keverni? A kérdés ma már költői, hiszen a Kingdom Hearst játéksorozat három számozott, és több mellékszámot is megélő sorozattá nőtte ki magát. Egy biztos, a fúzió nagyon érdekesen hangzik, és bár magam nem vagyok jártas az FF univerzumban, de mint apuka a Disney mesék pixelei tuti felvillantak már az elmúlt években a képernyőimen. Egy történetet mindig az elején érdemes elkezdeni, megaztán a játéknak utána olvasva számomra egyértelművé vált, hogy érdemes lépésről lépésre haladni a fejezetek között, különben könnyen elveszhetünk az egyre komplexebbé váló világ részleteiben. Ezért is kezdtem a játékot az első epizód Final Mix névvel kiegészített részével, azaz a feljavított változattal. Mindenek előtt gyorsan le kell szögeznem, hogy a mix tökéletesen működik. Nagyon jól illeszkedik a két világ egymásba. Előre haladva egyre jobban kíváncsi lettem, hogy miként alakul Sora, Donald és Goofy közös kalandja az szívtelenekkel szembeni ...

Amikor először láttam videókat a játékról, nekem már akkor megtetszett a játék. Mindenképpen szerettem volna kipróbálni. Mondom ezt úgy, hogy soha nem játszottam még Spyro játékkal, nem is ismertem ezt a szériát, és igazán nem is volt soha a fókuszban nálam. Aztán jöttek a hírek, hogy felújították. Mivel fogalmam sem volt mit újítottak fel, rám csak a játék kinézete hatott. Egyszerűen elvarázsolt az a mesebeli világ, amelyben egy nagyon bájos kissárkány kóricál, ugrál, tüzet fúj. Azaz egy cuki platformerről beszélünk. Cuki platformer, tehát nem csoda, hogy korábban nem is hallottam róla. Miért? Mert cuki és platformer. Egyik sem volt az én világom régen. Amikor elindítottam a nagyobbik lányom meglátta, és közölte, apa miért játszol babás játékkal? Na, valahogy pont így kategorizálható lett volna nálam is ifjabb koromban. Ugyan a platformerek terén azóta sem lettem ügyesebb, de lettek gyermekeim, és a cuki jelző nagyobb jelentőséget kapott. Hiszen fontos szempont lett a játékok terén az...

Vajon mit tudott a kilencvenes évek elején egy kissrác az újpesti lakótelep 8. emeletén arról, mi az a Mario? Körülbelül annyit, hogy van egy világhírű bajszos, pirosruhás vízszerelő, aki balról jobbra ugrál a képernyőn, képes lefejelni kockaakadályokat, amikből valami pontot érő ugrik elő, és a szembe jövő lényekre ráugorva kilapítja azokat. Na, pont ugyanezt tudta The Great Giana Sisters is, csak az futott a kissrác C64 komputerén. Oké, rendben, a főszereplő itt nem bajszos, nem piros ruhás és nem vízszerelő, hanem egy torzonborz hajú lány, de hát ez irányítható a joystickommal, és ott van a junoszt képernyőjén, míg a másik csak valami legenda a drága nyugatról. Talán mindebből is kiderül nagyon szép emléket ápolok a játékról, nem véletlen, hogy az újragondolt változatot immár Xbox-on végig is játszottam, és elég kellemesen szórakoztam. Persze, minek vannak az emulátorok, ha nem azért, hogy amikor a nosztalgikus érzések megjelentek akkor az érzések által született vágyat ki tudjuk e...

A Star Wars újra berobbant a mozikban és a tévé képernyőjén is. Az, hogy ez a robbanás milyen lett… (Nem, nem, nem. Az SW9, nem, és beleállok, de az SW8 nekem igen.) Ennek ellenére sajnos játékok terén nem lettünk elkényeztetve. Aztán jött Fallen Order, és mint élve a közhelyes mondással a sivatagról, meg az utazóról és a vízről, no meg persze az ebben a hármasban fennálló kapcsolatrendszerről, nos, nagyon örült mindenki neki, és ebben a szomjazó helyzetben talán pozitívabban is fogadta mindenki, mint amit érdemelne. Na, jó. Ez tényleg egy jó játék. Ismétlem, jó. A jó pedig ugye az általunk megszokott ötös skálákon egyel a vége előtt van. És miért csak, jó? Hámozzuk le róla a messzi messzi galaxis körítést, és mit fogunk találni, egy jól működő TPS-t, viszonylag nyílt világgal, egyszerű fejlődési rendszerrel és egy olyan harcrendszerrel, amellyel nekem nem nagyon sikerült megbarátkoznom. Ez utóbbinál pedig nem az a baj, hogy nem egy vadul kattintgatós rendszerrel van dolgunk, hanem egy...

Nyílt világú játék gyerekek számára? Miért ne lehetne. A Toy Story 3 játékot készítő brigád (Avalanche Software) nagyon jól ráérzett erre a lehetőségre, és egy igazán hangulatos gyerekjátékot csinált olyan módon, hogy nem egy lineáris pályán „A” pontból „B” pontba vezeti el a gyerekeket, hanem kinyitja nekik a pályát, szétszór rajtuk mindenféle feladatot, lehetőséget biztosít számukra bizonyos döntések meghozatalához úgy, hogy ezáltal maguk alakítsák a játék környezetét. Mindezt pedig egy nagyon aranyos és hangulatos körítésbe helyezve. A játék készítői úgy döntöttek, nem a mozifilm történetét mesélik el nekünk, nem az abban látott elemeket kell újra átélnünk. Ehelyett kölcsönvették a szereplőket, a film játékait, akikről jól tudjuk, ha az emberek nem látják őket, akkor külön életet élnek. Márpedig úgy, hogy maguk is játszanak. Most éppen egy western játékot, ahol valójában egy westernvárost építenek, amely a játék előre haladásával egyre csak gyarapodik.  A városban, és annak körn...

Vannak játékok, amelyeket nehezen tud elfelejteni az ember. Már ha szeretné egyáltalán elereszteni, elengedni. Egyáltalán nem gondoltam, hogy amikor félve belevágtam a NieR: Automata játékba az egy életre szóló élményként fog rögzülni memóriámban. Pedig így volt, és így lett. Így volt, mert féltem tőle. Féltem, hiszen olyan játékról van szó, melyet nagyon leegyszerűsítve japán játék kategóriába sorolnánk. Már pedig ha valami japán, akkor az európai szemmel bizony kockázatos. Kockázat lehet a figurákban, a látványvilágban, a történetben és még ki tudja mennyi mindenben,  hiszen azt gondolnánk, itt bizony fura dolgokkal fogunk találkozni. Nos, ha a japán egyenlő fura dolgok végtelenül leegyszerűsített képletet (sztereotípiát) veszem alapul, akkor rá kell jöjjek, én szeretem a fura dolgokat. Ezt a játék ugyanis nagyon beszippantott. Beszippantott az egyszerű, de stílusos grafikájával, az egyszerű, de élvezetes harcrendszerével, és a csodálatos zenéjével, meg az egyáltalán nem egyszerű...

Most írjam le, hogy imádom a LEGO játékokat? Annyiszor leírtam már. Ennek ellenére ez így van, és mivel kisfiam is teljesen odalett értük, hát ismét teritékre került az amúgy állandóan ugyanarra a sémára épülő játék. Az apropót most egy roppant egyszerű indok adta. Gyermekeim teljesen rákattantak a Lego Ninjago sorozatra. Ezt nézik ha tévéznek, az asztalon pedig a szériára legokockáit rakosgatják össze, és persze egy apuka ilyenkor bizony beszerzi a digitális játékváltozatot is, ami egyébként a mozifilmre épül, nem pedig a streaming szolgáltatóknál is elérhető sorozatra (bár rejtett elemeket bőven vesz át ez utóbbiból is). Ha kérdeznénk: Te, miben más ez, mint a többi Traveller’s Tales által összerakott LEGO játék amivel eddig játszottál? Nos, a válasz röviden összefoglalható annyiban, hogy ez az első, amelyet 100%-ra kipörgettem. A legtöbb LEGO játék esetén abban az esetben, ha a pályákat végigjátszottam sztori módban, a továbbiakban már nem szokott érdekelni. Valahogy nem hozott lázb...

Nem vagyok se fesztiválozó, se benzingőz rajongó. Viszont annak idején, amikor a Forza Horizon második része elindult a Boxon, már a bevezető videó alatt éreztem, hogy egy nagyon jó játékba sikerült belevágnom. Ráadásul ez az érzés végig megmaradt. Imádtam az szimulációmentes autóversenyzést a Riviérán. Nem volt kérdés annak idején, amint lehet, nekem kell a harmadik. Aztán egy kellemes leárazás során a teljes csomag beszerzésre került, nem olyan régen pedig bele is vágtam az ausztrál kalandba, és... és nem jött az az érzés, ami a korábbi verziónál.  A fő probléma az, hogy ez az érzés később sem jött meg. Pedig nem rossz játék ez. Nagyon is kellemes az autókázás az ausztrál vidéken. A táj változatos, van itt sivatag, erdő, óceán, város. A körítés pedig nagyon szintén fantasztikus.  A játék azonban mégsem áll össze. Míg korábban azt éreztem a fénylő francia-olasz partok mentén, hogy a játék azt szeretné élvezzem a suhanást, az ömlő napfényt, a dübörgő zenét, a versenyzést, szóv...

Batman menő. Az Arkham sorozatról pedig minden sajtó ódákat zengett. Ideje volt kipróbálni, és ha már úgy adódott, akkor a One-ra feljavított verziót.  Na, nem is zuhanhattunk volna nagyobbat az elmegyógyintézet folyosóit járva. Egyszerűen nem fért a fejembe, miért olyan jó ez a játék.  Jó, persze a bunyó az menő, és értem, ez a rendszer itt jelent meg először, de mára ez már annyiszor előfordult, hogy akkora élvezeti faktort nem okoz.  Az igaz, a környezet és a grafika hangulatos, tényleg jól néz ki, még mai szemmel is. A Batman hangulat és körítés teljesen rendben van. És akkor miért is mondom, hogy az elvárásokhoz képest nagyon zuhantunk? Hát, mert egyszerűen a játék ezen szakaszában folyamatosan frusztrálva éreztem magam. Sorra fedte fel a játék, hogy itt is van valami, meg ott is van valami, de mint a cukorka boltban, itt sem nyúlhattunk hozzá a vágyott begyűjtendő dolgokhoz. Persze a boltban tudjuk miért nem, mert a kezünkre csapnak. Itt azonban még azt sem. Egyszer...

Szégyen, nem szégyen, de nem játszottam a korábbi Deus Ex játékokkal. Mármint úgy valójában. Ugyanis még a legelsőt próbáltam futtatni (akkor még) PC-n, de mivel minden grafikai beállítást levéve is szaggatott az akkori masinámon, ráadásul az akciósabb FPS-ekhez szokott fejemnek ez a lopakodós, RPG-esített valami elég idegen volt. Különösen, hogy számomra az RPG valahogy mindig a sárkányosabb vonal volt, és nem a fémesített cyberpunk.  Na, de ha már megvan Xbox-on akkor illene mégiscsak kipróbálni. Bele is vágtam, és az egész olyan nyögvenyelős volt. Valahogy másra számítottam… nem is tudom… talán egy egyszerű sztori orientált lopakodósabb lövöldére.  Aztán egyszer csak elkezdtem felvenni a fonalat. Egyre jobban vártam, hogy folytassam a játékot. Egyre inkább ráéreztem, hogy ez bizony egy komplexebb dolog lesz (na nem túl bonyolult, csak összetettebb a vártnál). És a játék kezdte megszerettetni magát velem, olyannyira, hogy végül egyszerűen imádtam.  Na, nem minden elemét...

A Resident Evil sorozattal kapcsolatosan több tapasztalatunk volt a filmek okán, mint a játékok terén. Az első játék (és ezen részig az egyetlen) amivel a sorozatból játszottam az a negyedik epizód volt, amit mindenki az egyik legkiválóbb Resi résznek vél, ha a kérdést megguglizzuk.   Nos, tény, hogy magunk is élveztük, de azért nem vett le a lábunkról.  Pont az a játék volt, amit szokni kellett. Mégpedig az irányítás okán. Aztán ha ráéreztél, akkor végre lehetett szeretni, bár a kastély, mint pálya elég erőltetett volt. Itt visszaesett a hangulat, végül a végére a szigeten újra erőre kapott.  Viszont a négyes epizódot csomagban vásároltam meg, így a fent vázolt háttérrel ideje volt belevágni az  az afrikai kalandba. Abba a kalandba, ahol továbbra is azt mondom, hogy az irányítás inkább frusztrációt okoz, mint feszültséget. Az elején fogjuk is a fejünket majd falba verni. Aztán valahol az egyharmad környékén a dolog megváltozik. Elkezdjük élvezni a játékot. Amel...