Néha játszom

Édesanyám könyvelő volt, otthon dolgozott, és én tartottam karban a 286-os EGA monitoros gépet. Amire karbantartás közben véletlen feltelepült az Eye of the Beholder. És véletlen végig is játszottam. Aztán később itt vagy már a saját 386-osomon, de végig toltam a második és harmadik részt is. Rajzoltam a kockásfüzetbe (tudom, négyzetrácsos), és nagyon élveztem.  Csoda hát, hogy amikor kiderült magyar fejlesztők dolgoznak egy hasonló játékon epekedve vártam? Aztán szóltak várjak, lesz magyar felirat. Én pedig vártam és megérte, de nagyon megérte.  Az Operencia: The Stolen Sun ugyanis az a játék, amelyet az olyan öreg rókák, mint én nagyon is tudnak értékelni. Ugyan itt már nem rajzoltam a térképet (tudom, lehetett volna, de az öregséggel a kevés idő is együtt jár, így erre már nem vállalkoztam), de magát a játékot nagyon élveztem.  Kapunk itt mindent, ami kell ehhez a stílushoz. Például a kockáról kockára lépkedést, amely olyan ügyesen lett megoldva, hogy néha elfelejtjük a kockásított

Belegondoltam abba, milyen dolog az, hogy Xbox tulajként még nem játszottam egyetlen Halo-val sem. Na jó ez így nem igaz, hiszen annak idején PC-n kipróbáltam az első részt, amely azt a maradandó élményt hagyta bennem, hogy "miért van ezért a játékért megőrülve mindenki?" Oké, akad nálam, mint állat, de szürke az egész, unalmas és önismétlő. Ennek oka persze sok minden lehet, sokan a késői portolásra fogják.  Na, de akkor miért cuppantam rá teljesen a játéksorozatra most mégis a Halo: The Master Chief Collection keretében?  Mert bizony így történt, végig is toltam az összes kampányt a játékban, sőt a DLC-ként megvásárolható ODST kampányt sem hagytam ki. Lássuk sorba őket.  A Halo: Combat Evolved Anniversary tehet a teljes szippantásról leginkább. Úgy álltam neki, hogy lássuk mi lesz, hiszen ez volt az a játék, amelyben szerzett tapasztalataim tartottak távol eddig a sorozattól. Fél óra, és meg voltam véve. Az okok nagyjából egyértelműek voltak. Nem akadt, és olyan élmény vol

Megmondom őszintén a Gears of War széria nem tudott elvarázsolni. Pedig van benne potenciál, igazi menj és mutasd meg ki a faszagyerek életérzést közvetít, mégis nekem az a "jó, ez is megvolt, pipa" érzést adta mindegyik rész.  A trilógia annak idején lezárult és a negyedik már a One-okra érkezett, tehát tisztességből ki is próbáltam. És meglepődtem, hogy vannak olyan bátor játékfejlesztők, akik ennyi év után is mernek kiállni amellett, hogy ami egyszer bejött, azon ne változtass semmit.  Kérem szépen ebben a játékban nincs olyan dolog, ami új lenne.  Ja, de van a grafika. Ami persze az első (igazi) helyszínen nem is üt, mivel épül a 90 fokos szögeket bezáró város, azaz minden merőleges, sehol egy kör vagy átló vagy valami ami girbegurba.  Aztán a készítők imádhatták a viharokat, mert majdnem minden második pályán viharban is küzdünk. Ez bizony tud hozzáadni az élményhez... ahogyan sodorja el az akadályokat, fedezékeket a szél... na, de sokadszor ez sem üt! Pedig szép.  Akció

Bevallottan Tomb Raider rajongó vagyok már az első résztől. Amikor a kocka T-rex megindult felénk még szoftveres rendereléssel… Nos, a dolog nem eresztett, és amikor annak idején az újraindítást végigjátszottam a lelkesedés az egekbe került. A japán szigeten játszódó, már szinte horrorba átcsapó történet moziszerűsége annyira magával ragadott, hogy alig vártam azt az akciót, amelynek eredményeképpen a folytatást is végigtolhatom. És amikor a szibériai kalandot végigjátszottam, nos, csak pislogtam utána. Azt hiszem a vágyakozásom volt túl nagy, mert csalódottan fejeztem be a játékot, azzal a „nemvoltrosszde” érzéssel.  És akkor íme most megvolt a Shadows of the Tomb Raider is, és... ismét nagyon lelkes vagyok! Mintha a készítők rátaláltak volna a helyes arányokra. Vagy a zöld szín kellemesebb, mint a fagyos fehér. Nem tudom. Tény azonban, hogy rettenetesen élveztem. Pedig a "gonosz  csávó" háttérsztorija itt nem annyira emberi (ez volt számomra a csúcspont a Rise-ban), sőt! És

Konzolos pályafutásom, és az Xbox-on játszott első játékok egyike volt a Far Cry széria negyedik epizódja, amelyet később a harmadik is követett. Tudom, tudom, furcsa lehet a sorrend, de valahogy így hozta az élet. Mondanom sem kell, hogy a széria elemeihez korábban nem volt szerencsém (illetve PC-n még az elsőhöz, de mivel az akkori gépemen inkább képregényként működött, hamar feladtam).  Na, de most itt van ez a kőkori játék, ahol a szériát átültették pár százezer évvel korábbra, és maga ez az átültetés nagyon jót tett neki. Egy csomó minden megváltozott. Más lett a harc, nagyobb hangsúlyt kapott a közelharc például. (és nem tudom, hogy ettől-e, de szerintem könnyebb is lett) Eltűntek a tornyok, lettek helyettük barlangok, amelyek szerintem egyes esetekben sokkal nagyobb kihívással bírnak. (pedig egyes esetekben eléggé unalmassá tudnak válni, de valószínűleg ez inkább a számuk miatt van, kevesebb is elég lett volna belőlük) Aztán mondhatják, hogy ez ugyanaz a térkép, mint a 4-ben vol

Sokszor mondtam azt, hogy egy játék akkor jó, ha örömérzéssel tölt el a vele töltött idő. Nos, azt hiszem ezt az álláspontomat meg kell változtatnom, ugyanis a Hellblade: Senua's Sacrifice játékkal játszani minden volt, csak nem öröm. Egyáltalán nem éreztem magam jól a saját bőrömben.  Mivel általában este játszom, a kontrollert letéve bizony az alvás sem jött könnyen, mert nagyon felkavaró volt az egész. Mégis végig akartam menni rajta, át akartam élni az élményt. És bármilyen meglepő, csak javasolni tudom mindenkinek, hogy így tegyen. Mert persze, ha csak játékmechanikát nézem, akkor egyrészt semmi extra: egy viszonylag könnyen ráérezhető harc, egy lineáris csőjáték, egyszerű -bár néha fárasztó- puzzle. Sőt, még akár a hibákat is felkaphatnám, hiszen a kamera néha beakad, úgy küzdők, hogy a legnagyobb nehézséget a rosszul helyezkedő kamera adja. De ezt most le is tudtuk, és nem is ez fog megmaradni bennünk, hanem az a hihetetlen atmoszféra, amely körbevesz minket, amelyben elmerü

Amikor Shay Patrick Cormac oldalt váltó asszaszinnal leszúrtam valakit Versailess-ban, már tudtam, hogy itt bizony átkötés lesz az utolsó 360-as címből az első kizárólag One-os epizódra. Ennek ellenére nagyon sokat vártam, hogy bele merjek vágni a játékba, hiszen mindenhonnan csak az hangzott el, hogy ez bizony nem elég, hogy szörnyen bogaras, még uncsi is. Nos, az igazság az, hogy még mindig elég sok bug nehezítheti meg a játék béli életünket, és tényleg nagyon unalmas tud lenni. Mégis valamiért rengeteg időt öltem bele. Persze lehet, hogy a szokásos, semmit nem hagyok félbe hozzáállásom az oka, de ez nem indokolja meg, hogy miért kutattam fel az utolsó ikont is a térképen. Jó, tudom, általában ezt csinálom, de akkor is. Na, de nézzük mit kapunk. Hát Párizst. Egy gyönyörűen kidolgozott Párizst, amelyben öröm elveszni. Látszik, hogy a városra rengeteg időt áldoztak a fejlesztők. Még az sem zavaró, hogy most nincsenek jelentősen eltérő helyszínek, hiszen (majdnem) minden esemény a franc