Néha játszom

Kezdjük azzal: Igen, a Yakuza széria ismét régi fényében ragyog. Na, ez persze elég fura kijelentés így, hiszen mihez és milyen fényhez viszonyítunk. Hiszen itt van nekünk ez a Remastered verzió, amely ugye közel sem olyan szép, mint például az első, de különös képen a második feljavított verziója. Igaz ezek esetében nem is egyszerű újrakeverésről volt szó, hiszen ott komolyabb átalakítások is érték a játékot. Ugyanakkor ez a rész mégis ragyog, mert a rossz játéknak közel sem mondható harmadik rész után ez az epizód ismét képes volt elvarázsolni, beszippantani. Ennek az újra ragyogásnak lehet, hogy két oka van. Az egyik mindenképpen a történet, amely ismételten kellőképpen fordulatos, izgalmas, és bár a végére talán már túl is csavarták azt ami csavarható, mégis folyamatosan izgalomban tart. Mármint a fő történet szál… meg a többi is. Ugyanis ismét rettentő sok jól megírt mellékküldetést kapunk, amelyek sokszor egymásra épülnek, és elvégzésük nem egy komplex történetté áll össze. Bizon...

Amikor leültem a harmadik rész elé már úgy voltam a BioShock szériával, hogy oké, köszi, végül is jók voltak ezek, de nem igazán értettem miért is van egekig magasztalva a trilógia. Volt egy első rész, amely tele volt ötlettel, tele volt hangulattal, de a mechanikák nehezen működtek, amelyet kijavított a második rész, és végre jól játszható lett, viszont abba meg bele lehetett unni, de rendesen. És akkor elindult a harmadik rész, és akkor a világos, csodás élettel teli égi várossal villámgyorsan érezzük, hogy a hangulat ismét a helyén van, a történet megint jó lesz, aztán az első összecsapás során már azt is látni fogjuk, hogy a játékmenettel sem lesz itt gond. Jelentem, a BioShock megérkezett, beérett, és igen, az Infinite engem is levett a lábamról. A harmadik részben ismét változatos pályákat kapunk. A pályavezetés izgalmas, érdekes. A körítés látványos, olyannyira, hogy szerintem még ma is megállja a helyét, tátott szájjal csodálkozunk rá a tájra, a megcsillanó napfényre a felhők f...

Ha a természetvédelemnek szüksége volt egy reklámjátékra, nos, akkor az ABZU formájában ez megérkezett. Ha szeretnénk megérteni, megérezni az élet tiszteletét, szeretetét a kontrolleren keresztül, akkor telepítsük fel a játékot, és tuti, másképpen fogunk tekinteni a tenger (és talán az egész Földbolygó) ökoszisztémájára. A fenti bekezdéssel pedig el is mondtam mindent. Igen, ezt a játékot ki kell próbálni, hiszen olcsó és rövid, azaz biztos belefér időbe és pénztárcába is. Ki kell próbálni, mert elvisz egy olyan utazásra, amelyre kevés játék vállalkozik. A megjelenésével és a kapcsolódó audió élménnyel olyan tripben lesz részünk, amely mindenképpen hatást fog gyakorolni ránk. És oké, ezzel el is mondtam mindent. Mert itt a mellékes mechanikák (mint pl. a kilátópontok megtalálása) csak azért vannak, hogy játékként lehessen eladni a terméket. Vannak perszer interakciók. Búvárunkkal fel kell fedezni a környéket minden esetben, és kell egy-két dolgot bekapcsolni, megtalálni, stb. De ezek a...

Nagyon is emlékszem arra az érzésre, amikor este a sötétben úgy közlekedtem a szülői lakásban, hogy folyamatosan felfelé néztem. Amikor úgy nyitottam ki éjszaka a mellékhelység ajtaját, hogy reméltem, nem egy csöpögő szájú fekete banánfej fog rám vicsorogni, hogy a száját kitátva a kisebbik borotvaéles fogakkal teli fej kilövelljen. Persze most elvakult Xenomorph tudósok csunyán néznek rám, hogy nem pontos a leírás, mi az, hogy banánfej, meg szájból kilövő másik fej. Bocsi, de fogalmam sincs mi a hivatalos neve a dolgoknak, a lényeg, hogy ifjúságom hajnalán kellően be voltam szarva az Alien filmektől. Sajna a könyvek már annyira nem jöttek be, de az Alien vs Predator játék azért bejött, még ha az akkori PC-m izzadt is alatta. Megmondom őszintén pontosan ezen ifjúkori emlék okán ódzkodtam elindítani az Alien: Isolation programot sokáig. Aztán végül rászántam magam. Összeszedtem a bátorságom, és végigjátszottam a játékot, amely visszahozta azt a bizonyos érzést. Igen, a kontrollert letév...

Amikor először láttam videókat a játékról, nekem már akkor megtetszett a játék. Mindenképpen szerettem volna kipróbálni. Mondom ezt úgy, hogy soha nem játszottam még Spyro játékkal, nem is ismertem ezt a szériát, és igazán nem is volt soha a fókuszban nálam. Aztán jöttek a hírek, hogy felújították. Mivel fogalmam sem volt mit újítottak fel, rám csak a játék kinézete hatott. Egyszerűen elvarázsolt az a mesebeli világ, amelyben egy nagyon bájos kissárkány kóricál, ugrál, tüzet fúj. Azaz egy cuki platformerről beszélünk. Cuki platformer, tehát nem csoda, hogy korábban nem is hallottam róla. Miért? Mert cuki és platformer. Egyik sem volt az én világom régen. Amikor elindítottam a nagyobbik lányom meglátta, és közölte, apa miért játszol babás játékkal? Na, valahogy pont így kategorizálható lett volna nálam is ifjabb koromban. Ugyan a platformerek terén azóta sem lettem ügyesebb, de lettek gyermekeim, és a cuki jelző nagyobb jelentőséget kapott. Hiszen fontos szempont lett a játékok terén az...

Van olyan, hogy lehet emelni a tétet? Naná, hogy van, és a Yakuza Kiwami második része meg is teszi. Igaz rá a nagyobb, szebb, több, és igen, az is igaz rá, hogy jobb. Pedig már az első is tökéletes élménygazdag játék volt. A történet szála itt tovább fonódik, és ha azt hitted az előző rész végén, hogy végre rendben lesz minden, hát kiderül, hogy nem így van. Ráadásul a sztori végére úgy felrúgjak az első fejezet zárását, hogy csak nézünk előre. De az út odáig sem lesz egy sétagalopp. A fő történet szál itt is nagyon izgalmas, fordulatos, az egyetlen gond, hogy innen kiszedték a szereplőket összesítő, menet közben frissülő lexikont, am az első részben nagyon nagy segítség volt, hogy tudjuk ki kicsoda, mi is történt vele pontosan. Ugyanakkor a játéktér kibővült. Egyrészt egyes épületekre már fel is tudunk menni, azaz az eredeti terület (ami most sem lett hatalmas, viszont annál élőbb) függőlegesen is kibővült. Másrészt kapunk egy új negyedet, ami ugyan kisebb, de itt is számtalan felfed...

Bevallom őszintén, ha nincs a Game Pass eszembe sem jut kipróbálni a Yakuza játékot, hiszen annyi kockázatot láthatunk benne amikor elő kell venni a bankkártyát. Az előfizetéses rendszernek hála (és ezt most tényleg nem reklámcéllal mondom) egy szolid havidíjért már voltam olyan bátor, hogy belevágjak, és nagyon, de nagyon nem bántam meg. A Yakuza Kiwami első része olyan sorozat ajtaját nyitotta ki előttem, amely az utóbbi évek egyik legnagyobb meglepetése volt a számomra, és elérte azt, hogy egy újabb játékszéria iratkozott fel az „egyszer az összeset végig akarom játszani” listámra. Pedig ezen a játékon látszik az idő, még akkor is, ha ez a felújított változat takargatja is rendesen. Egyrészt ott van nekünk a bejárható város, amely egyáltalán nem nevezhető nagynak. Sőt, mai szemmel kifejezetten kicsinyke. Ugyanakkor lehet, hogy pont ennek köszönhető, hogy átlátható, és megismerhető. Mondhatnánk, hogy nem a méret a lényeg, de város tele van olyan játékmechanikai megoldással, amely más...

Úgy voltam, ha már az első részben csalódtam, akkor tegyünk egy próbát a másodikkal is. Adjunk esélyt annak, hogy a múlt szép emlékei között vannak olyanok, amelyeket nem tudott az idő vasfoga megrágni. Hiszen a második nindzsa kalanddal játszottam életemben először, és a legtöbbet is még a C64-en. Ennek az emléke csak nem fog megcsúfúlni úgy, mint ahogyan az az első résszel történt. És lásd, úgy lett, igazam lett. Nagyon is! Amennyire gyűlöltem az első résszel játszani 2020-ban, annyira élveztem a Last Ninja 2 végig vitelét ugyanebben az évben. Valahogy mindent, amit az első részben gyűlöltem, az itt működött.  Nem kellett pixelgugolnom, hogy felvegyem a tárgyakat, nem kellett ideggörcsöt kapnom az ugrálgatós elemeknél (pedig itt is próbáltak szivatni azért). Valahogy azt éreztem az egész játék alatt, hogy itt a cél az, élvezzem a játékot. Oké, persze, hogy örökélettel játszottam (de a korábbit is azzal tekertem végig), de nem is merültünk el félpercenként a mocsárban (itt mondjuk...

A Lego játékok visszatérő programok a családi Xbox-on. Persze, hogy azok, hiszen gyermeki bájuk miatt nem csak apának, hanem a srácoknak is felhőtlen szórakozást tudnak nyújtani. És akkor képzeljük el, hogy megkapjuk mellé még a Star Wars körítést is, annak a világét, amin apa felnőtt, és most a gyerekeket is kezdi beszippantani. Ugye, hogy nehéz az ilyesminek ellenállni? Különösen, hogy úgy jár az ember, hogy megtekinti a 9. részt (ettől teljesen kiborul), de kedvet kap egy-két lézersugár kilövéséhez, fénykardok csapkodásához. Nosza, megnéztem hát a játékkönyvtárat, és ekkor megpillantottam a megvásárolt játékok között a hetedik rész kockásított verzióját. Lehet azt mondani, hogy nem telepítem? Nem.  Röviden tömören: A Lego és Star Wars tökéletes párosítás, mindig működik.  Persze a recept változatlan. Itt is ugyanazt kell csinálni, mint mindig, minden Lego játékban. Vannak a pályák, végig kell vinni, logikázni, legózni, építeni, rombolni, gyűjteni. Aztán persze a küldetések ...

Van egy olyan szó, hogy dafke. Kellett erőt venni magamon, hogy Batman városi kalandjai után bevállaljam a trilógia záró epizódját. De milyen jól tettem, hogy így tettem! Egyszerűen kiválóan szórakoztam.  Persze itt is volt egy két dolog, ami zavaróan hatott, itt is megvolt egy-két olyan gyűjthető elem, ami csak a sztori egy adott pontján vált elérhetővé, de a térképen már látszódott, itt is volt olyan mellékküldetés, amelyhez nem minden esetben kaptam teljes instrukciót, sőt egy-két alkalommal kellemetlen programbogarakba is belefutottam.  Viszont összességében ezek nem voltak zavaróak, mert azt kell mondjam, a fejlesztők a harmadik játékra nagyjából sikerrel találták meg az egyensúlyt. Nem volt túl sok a kérdőjel, nem voltak frusztrálóak a kihívások, és még a számuk is éppen megfelelő volt.  Aztán persze ott volt az egyik legmenőbb dolog, a Batmobil vezethetősége. Bár az irányítás egyes esetekben mondjuk úgy fura volt, de összességében igazán menő érzés száguldani a vár...

Bele kellett vágnunk, hát belevágtunk. Kellett, mert az előzményrész annyira betalált, hogy mindenképpen folytatnunk kellett.  Az új generációra készült játék pedig pont ott változtatott, ahol kellett. Kidogozottabb és jobb lett a lopakodás, továbbá megjelentek a színek! A történet Prágába visz bennünket, és Prága gyönyörű. Egyszerűen csodálatos, ahogy az ót keverték az újjal, ahogyan a modern technológia beépül a régi Prága épületeibe, épületei közé. De nagyon jól működik az augmentált emberek kocka városa is.  Az egész nem mellesleg olyan társadalmi kérdéseket feszeget, amelyek bizony nagyon is aktuálisak és aktuálisak lesznek sajnos még 100 év múlva is. Talán a helyszín kevesebb, de alapvetően ez nem olyan nagy probléma, mert azok a helyszínek, amelyeket kapunk nagyon is részletesen kidogozottak. Ha az elődben élmény volt a felfedezés, akkor az itt is az lesz.  Amit igazán szokni kellett az, az új hackfelület. Egyszerűen túl színes, ami már inkább zavaró elsőre, de azé...

A gyerekek nagy kedvence az általuk csak állatkertes játéknak hívott Zoo Tycoon, melynek sandbox módjában úgy építkezhetnek, hogy azzal a fránya bevétel-kiadás egyensúllyal nem kell törődniük, hiszen végtelen forrás áll a rendelkezésükre. Imádják az oroszlánokat, a zsiráfokat és az elefántokat megfigyelni, lelocsolni, etetni, és csak úgy autókázni a kis járgányokkal a parkban.  No és mit csinál a gyanútlan apuka? Egyszer véletlen megsúgja a fiának: És képzeld, van ilyen dinósban is.  Na, ezt követően jött állandóan a kérdés: Apa, megvan? A válasz pedig: Meglesz, ha egy leárazásban meglátom. Erre a Microsoft betette egyszer a Games with Gold bezsebelhető játékai közé. Ezek után lehetett nem lecsapni?  Aztán hallgattam és a telepítéssel még vártam, húztam az időt, mert utánaolvasva kiderült, hogy itt nem áll rendelkezésre alapból a homokozó, csak miután szépen végig játszottuk a sztori módot, az pedig nem nagyon akaródzott. (Ejnye apuka, ez nem volt szép dolog!) Végül megjö...

Belegondoltam abba, milyen dolog az, hogy Xbox tulajként még nem játszottam egyetlen Halo-val sem. Na jó ez így nem igaz, hiszen annak idején PC-n kipróbáltam az első részt, amely azt a maradandó élményt hagyta bennem, hogy "miért van ezért a játékért megőrülve mindenki?" Oké, akad nálam, mint állat, de szürke az egész, unalmas és önismétlő. Ennek oka persze sok minden lehet, sokan a késői portolásra fogják.  Na, de akkor miért cuppantam rá teljesen a játéksorozatra most mégis a Halo: The Master Chief Collection keretében?  Mert bizony így történt, végig is toltam az összes kampányt a játékban, sőt a DLC-ként megvásárolható ODST kampányt sem hagytam ki. Lássuk sorba őket.  A Halo: Combat Evolved Anniversary tehet a teljes szippantásról leginkább. Úgy álltam neki, hogy lássuk mi lesz, hiszen ez volt az a játék, amelyben szerzett tapasztalataim tartottak távol eddig a sorozattól. Fél óra, és meg voltam véve. Az okok nagyjából egyértelműek voltak. Nem akadt, és olyan élmény...

Bevallottan Tomb Raider rajongó vagyok már az első résztől. Amikor a kocka T-rex megindult felénk még szoftveres rendereléssel… Nos, a dolog nem eresztett, és amikor annak idején az újraindítást végigjátszottam a lelkesedés az egekbe került. A japán szigeten játszódó, már szinte horrorba átcsapó történet moziszerűsége annyira magával ragadott, hogy alig vártam azt az akciót, amelynek eredményeképpen a folytatást is végigtolhatom. És amikor a szibériai kalandot végigjátszottam, nos, csak pislogtam utána. Azt hiszem a vágyakozásom volt túl nagy, mert csalódottan fejeztem be a játékot, azzal a „nemvoltrosszde” érzéssel.  És akkor íme most megvolt a Shadows of the Tomb Raider is, és... ismét nagyon lelkes vagyok! Mintha a készítők rátaláltak volna a helyes arányokra. Vagy a zöld szín kellemesebb, mint a fagyos fehér. Nem tudom. Tény azonban, hogy rettenetesen élveztem. Pedig a "gonosz  csávó" háttérsztorija itt nem annyira emberi (ez volt számomra a csúcspont a Rise-ban), sőt! És...

Sokszor mondtam azt, hogy egy játék akkor jó, ha örömérzéssel tölt el a vele töltött idő. Nos, azt hiszem ezt az álláspontomat meg kell változtatnom, ugyanis a Hellblade: Senua's Sacrifice játékkal játszani minden volt, csak nem öröm. Egyáltalán nem éreztem magam jól a saját bőrömben.  Mivel általában este játszom, a kontrollert letéve bizony az alvás sem jött könnyen, mert nagyon felkavaró volt az egész. Mégis végig akartam menni rajta, át akartam élni az élményt. És bármilyen meglepő, csak javasolni tudom mindenkinek, hogy így tegyen. Mert persze, ha csak játékmechanikát nézem, akkor egyrészt semmi extra: egy viszonylag könnyen ráérezhető harc, egy lineáris csőjáték, egyszerű -bár néha fárasztó- puzzle. Sőt, még akár a hibákat is felkaphatnám, hiszen a kamera néha beakad, úgy küzdők, hogy a legnagyobb nehézséget a rosszul helyezkedő kamera adja. De ezt most le is tudtuk, és nem is ez fog megmaradni bennünk, hanem az a hihetetlen atmoszféra, amely körbevesz minket, amelyben elmerü...