Néha játszom

Nehéz összeszedni, hogy milyen élményt nyújtott ez a játék a végigjátszás során. No, nem azért, mert egyáltalán nincs véleményem és úgy kell összeseperni a morzsákat, vagy nem azért, mert annyi minden eszembe jut, hogy egyszerűen nem is tudom mit írjak le. Leginkább azért, mert olyan ez a játék, ami játék közben annyira nem nyűgözött le, mégsem hagytam ott, és így utólag visszagondolva egyre több pozitívum jut róla eszembe. Az igazság az, hogy a DS első részével még PC-n próbálkoztam. Jó régen volt, és annyi maradt meg belőle, hogy egy gyönyörű játék, ami nagyon unalmassá vált. Túlnyújtott pályák, megújulás nélküli vizualitás, és persze a szokásos üsd vág játékmenet. Na, ez így van a mostani részben is, és éppen úgy összefüggő térként, mondhatni lineárisan, töltőképernyő nélkül. Ahogyan anno az ős. Persze azóta sok minden változott. Eleinte itt is irányít, majd próbálkozik a mehetsz erre vagy arra érzéskeltéssel, de valójában tökélesen sínre vagyunk helyezve. Aztán valahol fél és a

Egy trilógia lezárult. Hogy tényleg zárult e, azt nehezen tudnám megmondani, mert bár megvolt az összekötő szál, de azért nem mondanám, hogy hatalmas átívelő sztorit kaptunk. Na, de hogyan éltem meg a játékot? Nos, van, amikor az ember tudja magáról, hogy nem az ő műfaja, aztán szembesítik is vele, jól voltunk tisztában a dolgokkal. Pont ezt éreztem az oroszországi kaland közben. Szeretem, mert amúgy az AC játékokat szeretem, és az előzményeket is szerettem, de ahogyan azokban így ebben sem tudtam „szépen” játszani. Nem használom ki a lehetőségeket, nem vagyok elég pontos, sietek ott, ahol nem kellene, és túlságosan sokat várok, ahol pedig sietni kéne. És valahogy nehezebbnek éreztem az Indiai epizód után a játékot, sokkal inkább az volt az érzésem, hogy nagyobb precizitást igényel. (Persze, lehet, hogy csak emlékek szépítették a dolgot.) Ami viszont szerintem nagyon hangulatosra sikerült, az a szürke szín árnyalatainak kezelése a vörössel, mint nyomatékosító tényezővel, mindezt n

Biztos érezte már mindenki azt az érzést, amikor annyira szeretnél valamit szeretni, és az a valami (a valakitől most tekintsünk el) mindent megtesz annak érdekében, hogy ez ne így legyen. Így vagyok az I am Alive játékkal, amiért nagyon mérges vagyok a fejlesztőkre. No nem azért, mert annyira banális lett a történet. Ez esetben még azt is mondhatnám, hogy a nagy hűhöz ez kell (megadja a startnál a nagy célt, és mindent csinálunk, csak azt nem, ami ennek eléréséhez szükséges, hogy végül egy záróvideóban látszólag zárjon). Az is tök jó, hogy bizony van szuflánk, és nem mászkálhatunk végtelenségig a falakon Ezio módjára. Hozzátesz az izgalmakhoz. A harc rendszerben is jó. Alig van töltényünk, így folyamatos feszkóban próbál tartani. És itt kezdődnek a problémák… Közelharc esetén minden esetben végig kell játszani egy kardpárbajt (jó machete párbajt), amiből kilépni nem tudunk, de a ránk rontó ellen társai addig vagdoshatnak minket. És ezt még talán le is nyelnénk, mert az íj felsze

Na, milyen is volt az ismét felélesztett klasszikus? Hát, nagyon kettős élmény van bennem. Én szeretem ezeket a  - mondjuk úgy - sztori alapú FPS-eket, nem zavarnak a scriptelt jelenetek, hozzátesznek az élményhez. És ez itt is így volt. Pontosan egy pontig. Ez a bizonyos pont pedig a horvát munkatábor volt, akkor történt először valami, ami elindította bennem ezt a kettősség érzést. Egyrészt van egy tök jó FPS, izgalmas játékmenettel, szerintem változatos, és többnyire hangulatos pályákkal. A pályatervezés ötletes és sokszor szép. Ugyanakkor sajnos  volt, ahol a script nem is bírt mit kezdeni egy-egy helyzettel, és hülye bugok rontották a hangulatot. Ennek ellenére azért jól el lehetett lenni vele. Imádtam a rémálmos Wolf3D megidézést is, bár szerintem csak a grafikát sikerült megidézni, a keybordos irányítást nem (Különösen, hogy konzolon, kontrollerrel toltam) Na, de mi okozza a kettős érzést. Nem a B film jelleg, és az abból fakadó túltolt jelenetek, a hihetetlen túlélések (vég