Bevallottan Tomb Raider rajongó vagyok már az első résztől. Amikor a kocka T-rex megindult felénk még szoftveres rendereléssel… Nos, a dolog nem eresztett, és amikor annak idején az újraindítást végigjátszottam a lelkesedés az egekbe került. A japán szigeten játszódó, már szinte horrorba átcsapó történet moziszerűsége annyira magával ragadott, hogy alig vártam azt az akciót, amelynek eredményeképpen a folytatást is végigtolhatom. És amikor a szibériai kalandot végigjátszottam, nos, csak pislogtam utána. Azt hiszem a vágyakozásom volt túl nagy, mert csalódottan fejeztem be a játékot, azzal a „nemvoltrosszde” érzéssel. És akkor íme most megvolt a Shadows of the Tomb Raider is, és... ismét nagyon lelkes vagyok! Mintha a készítők rátaláltak volna a helyes arányokra. Vagy a zöld szín kellemesebb, mint a fagyos fehér. Nem tudom. Tény azonban, hogy rettenetesen élveztem. Pedig a "gonosz csávó" háttérsztorija itt nem annyira emberi (ez volt számomra a csúcspont a Rise-ban), sőt! És...