Néha játszom

Utazás, melyben kiderül, hogy ha van valami, ami fontos az életben az gyerek szülő kapcsolat amit olyan könnyű elrontani. Ezt mutatja be nekünk a játék, ami nem is játék, hanem egy igazi interaktív mozi. Szürreális utazás az emlékek világában, ahol a víznek központi szerepe van. Álomképeken keresztül ismerjük meg, hogy az adott cél érdekében hogyan távolodunk el másoktól, hogyan lesz egyre fontosabb minden más, és hogyan döbbenünk rá arra, hogy valójában a kergetett cél nem is ér annyit, mint az amit elvesztettünk.  A különös utazást a rajzok teszi igazán maradandóvá. Különösen a stílusos 2D részek, amelyek igazi változatosságot visznek a 3D részek közé, különösen, hogy azok azért nem túl részletgazdagok, szépek.  A film egyáltalán nem hosszú. Kicsivel több időt kattintgatunk mint 1 óra, de ennyit mindenképpen megér, hiszen egy tényleg érzelmes mesét kapunk, még akkor is, ha lecsupaszítva a dolgokat egyáltalán nem újkeletű a sztori.  Végigjátszás befejezése: 2022. decembe...

Te atya ég, mennyire imádtam a TIE Fighter-t. Képes voltam a játék miatt joystickre is beruházni. Persze ez sem ma volt… Ezt követően megpróbálkoztam az X-Wing-el és az X-Wing Alliance programokkal is, de ezekben már nem jött át annyira a varázs. Pontosan tudom, nem azért, mert ezek rossz játékok lettek volna. Nem. Azért, mert ezekben nem Birodalmi pilóta voltam. Van tehát némi alapja annak, hogy amikor sikerült hozzájutnom a Squadrons-hoz nagyon nagy kíváncsisággal ültem le a játék elé, immár kontrollerrel.  A játék a Star Wars Kánon része. Ciki, de például csak a végére esett le nekem, hogy Hera Syndulla a Lázadók animációs sorozatból igencsak központi szerepet játszik a történetben. A történetben, amely úgy gördül tovább, hogy mindkét oldalon végre kell hajtanunk missziókat. Hol Birodalmiként, hol pedig Lázadóként repülünk, így pattanunk át az X-Wing fülkéjéből a TIE gépek valamelyikébe.  A játék, ha nem is egy komoly szimulátor, de mindenképpen több annál, minthogy csak ke...

Azt mondták, ezt valami más lesz. Az Ubi Zeldája. Van itt nyílt világ, sok felfedezni való, és logikai játszadozás. Talán pont ez az, amitől más, mint más Ubi játék. Meg persze a rajzfilmszerű grafika miatt. De ettől tényleg más lesz, tényleg Zelda lett? Nem hiszem, bár bizonyítékom nincs, mert sose volt Nintendo a kezemben, így a Zelda-val sem játszottam. Na, de kezdjük az elejétől. Van itt egy felborított görög mondavilág. A történetben szerepet játszó négy istenséghez tartozik 4 fő terület, ezen kívül kapunk még egy bevezető szigetet, és egy végső hegymászós szakaszt. Az egyes területek között szabadon mászkálhatunk, de területen található szörnyek nehézsége úgyis adni fog nekünk egy sorrendet. Minden területen találunk számos kihívást, amelyek nagy része a fizikával történő játszadozásra vagy az ügyességünkre épülnek. Persze nem kell megijedni, ha a valamivel nem sikerült még megbirkóznunk, hiszen picit játszunk még, fejlesztjük karakterünket és visszatérve máris minden sokkal jobb...

Amiben biztos voltam, hogy a vége egy atombomba. Nem volt nehéz kitalálni, hiszen a kvázi folytatás (nem a számozott verzió, hanem a New Dawn) azzal a felütéssel indul, hogy a gombafelhő bizony szép nagyra nőt. Ez nem titok, hiszen minden sajtó megírta. A kérdés tehát már csak az volt, hogyan jutunk el idáig. Higgyétek el, eljutunk, pont ugyanúgy, ahogyan azt szoktuk minden más Far Cry esetében. Kellene hosszan ecsetelni, hogy mi milyen volt, de igazán az az igazság, ha játszottál már Far Cry játékkal, akkor játszottál ezzel is. Oké, nem pont úgy, de azért mégis. Persze azért emlékezzünk meg néhány dologról. Ott van például a grafika, ami nagyon szép, nagyon jó, csak valahogy a játék ebben az epizódban felvisz a fák fölé, és a motor úgy van megalkotva, hogy menet közben rajzolja az objektumokat. Így például hiába emelkedünk fel, nem fogjuk tudni a levegőből feltérképezni a tájat, a felkutatható objektumokat, hiszen olyan közel kell mennünk hozzájuk, hogy mire megjelenjenek, már értelmé...

Ez a blogbejegyzés igazából egy óriási kérdés, egy nagy kérdőjel. Kérdőjel azzal kapcsolatosan, hogy miként bámultam értetlen fejet vágva magam elé, amikor majd három és fél hónap elteltével végül új játékot indítottam, és magam mögött hagytam Égkoszorú világát. Hogyan tölthettem el az egész nyarat egy olyan játékkal, amelyet végül nem helyeztem bele a százasok listájába, sőt egyszerűen azok közé soroltam, hogy köszönöm, jó volt, de semmi kiemelkedő. Feloldható-e ez az ellentét? Miért ültem ennyi időt a kontrollert szorongatva a fagyos hegyek között sárkányokat hajkurászva, ha valójában nem lett ott a végén a hűmeghá' élmény? (Ugye-ugye, hogy előkerültek azok a kérdőjelek…) Pedig a játék tartogatott nem egy ejha pillanatot. Kár, hogy ezek szinte minden esetben a környezetnek szóltak. Hiszen lehet, hogy mára már megkopott a grafika, de még így is, nem egy helyszínen forgatjuk majd a virtuális fejünket, hogy befogadjuk azt a természeti csodát, amit a pályatervezők retinánknak szántak...

Olyan játék kerül most fókuszba, amelyre bizony a gyermekeim hívták fel a figyelmet. Fiam teljesen oda volt érte, és meg kell hagyni, teljesen igaza volt. Ezért a játékért tényleg oda lehet lenni, még akkor is, ha nem AAA játékkal van dolgunk. Van itt kérem szépen minden. Felfedezés amolyan metroidvania módon. FPS szintű lövöldözés. Logikai feladványok. Platform részek vad, már már pixelpontos ugrálásokkal. Olyan keverékével van dolgunk a különböző játékstílusoknak, amely rendkívüli addikciót okoz a játékosban. Főhősünk egy pálcikaember egy homokozóban, ahol a piros pálcikák falujában nagy a baj, mert a kék pálcikák elzárták a vizet. Hősünk, a király fia fel is kerekedik, hogy megoldja a helyzetet, az utat azonban váratlan akadályok nehezítik, és a végére ki is derül, hogy a kékek sem annyira rosszak, és mennyivel jobb az összetartás, mint az egymás szivatása. Már a faluban is rengeteg a tennivaló, és már itt is érezhető, hogy nem egy begyűjthető tárgyat, érmét, fejlesztési eszközt nem...

Amikor leültem a harmadik rész elé már úgy voltam a BioShock szériával, hogy oké, köszi, végül is jók voltak ezek, de nem igazán értettem miért is van egekig magasztalva a trilógia. Volt egy első rész, amely tele volt ötlettel, tele volt hangulattal, de a mechanikák nehezen működtek, amelyet kijavított a második rész, és végre jól játszható lett, viszont abba meg bele lehetett unni, de rendesen. És akkor elindult a harmadik rész, és akkor a világos, csodás élettel teli égi várossal villámgyorsan érezzük, hogy a hangulat ismét a helyén van, a történet megint jó lesz, aztán az első összecsapás során már azt is látni fogjuk, hogy a játékmenettel sem lesz itt gond. Jelentem, a BioShock megérkezett, beérett, és igen, az Infinite engem is levett a lábamról. A harmadik részben ismét változatos pályákat kapunk. A pályavezetés izgalmas, érdekes. A körítés látványos, olyannyira, hogy szerintem még ma is megállja a helyét, tátott szájjal csodálkozunk rá a tájra, a megcsillanó napfényre a felhők f...

Az előző részt úgy zártuk, hogy gondosan készítették. Közhelyesen szólva: Volt lelke a játéknak. Na pont ez a lélek hiányzik a második részből. Az előző rész után tíz évvel járunk. A víz alatti világot már ismerjük, mivel lehetne hát feldobni a dolgokat? Naná, hogy azzal, az első rész ikonikus nagy apucijainak egyikének bőrébe bújhatunk. Az ötlet jó, köszönjük, a megvalósítás azonban középszerű. Lényegében állomásról állomásra haladunk. Minden állomáson van valami feladat amit meg kell csinálni, majd jöhet a következő állomás. Ha pedig a készítők kifogytak a feladat ötletekből, akkor megteszik főfeladatnak azt, ami a korábbi pályákon mellékfeladat volt. (Igen, a kislányok feloldozására vagy feláldozására gondolok). A pályák sajnos nagyon ötlettelenek, fantáziátlanok. Unalmasak. Egyáltalán nem annyira kidolgozottak, mint az előző részben. Sem küllemben, sem a vonalvezetésben. Cserébe viszont minden ami az előző részben nem működött, az most működik. Sokkal jobb lett a célzási rendszer. ...

Tudom, tudom. A BioShock-ra azt kell mondani, hogy egy nagyszerű játék. De szerintem sajnos 2022-ben már nem annyira. A nem annyira oka pedig nagyon egyszerű. Mindaz, amiben a játék újított annak idején, már nem annyira új. Mellette pedig nagyon más már nem maradt, ami kiemelné a többi FPS-ből. Persze, most majd mindenki azt fogja mondani, hogy de hát Rapture világa briliáns, hogy lenyűgöző, hogy… szóval itt még hosszan ecseteli majd mindenki, milyen, és még igazat is fogok adni nekik, mert tényleg elképesztő az a környezet, amibe belehelyeznek a készítők minket, és tényleg nagyon egyedi az egész játék atmoszférája. De vajon mindez elegendő-e ahhoz, hogy az élmény szót csupa nagybetűvel írjuk a játékkal egyenlőségjellel összekötve. Nálam sajnos nem volt elég. Nem volt elég, ugyanis magával a játékmenettel voltak gondjaim. Nehézkes és nyögvenyelős volt. Nem árulok el nagy titkot, ha már most megjegyzem, hogy ezen a téren a későbbi epizódok nagyon sokat fejlődtek. Vegyük rögtön az elején...

Nem vagyok Marvel rajongó. Persze láttam a filmeket, olvastam pár képregényt, és bár kedvelem őket, de nem fújom kívülről az univerzum minden egyes részletét. Éppen ezért pont annyit tudok a Galaxis Őrzőiről amennyit a filmekben láttam, és bizony az sem ma volt, mert nem nézem meg újra és újra ha valamelyik csatorna leadja. Viszont a játékról minden sajtó úgy beszélt, hogy ezt érdemes kipróbálni, hogy 2021 játékfelhozatalának (tudom, gyenge volt) egyik kiemelkedőbb darabja. Game Pass-be került, hát akkor ugorjunk neki, mondtam magamban, és neki is ugrottunk, mármint csak képletesen (huh, szerintem az előző mondat elég szörnyűre sikerült, kb olyan, mint egy sulis fogalmazás) A fenti bekezdés csak azért született, hogy képbe helyezzen mindenkit, ne várjon se a filmekkel se a képregényekkel kapcsolatosan összehasonlítást. Ez egy játékélmény beszámoló lesz mindenféle összevetés nélkül.  Foglaljuk is gyorsan össze néhány vesszővel milyen játék a Marvel's Guardians of the Galaxy: akció j...

Igen, imádtam a Yakuza első két feltuningolt változatát. Kétség sem férhetett hozzá, hogy meg kell ismernem Kazuma Kiryu következő kalandját is. Sajnos a fejlesztők itt már nem végeztek gyökeres felújítást, csak kicsit leporolták a régi játékot, és bár ez elsőre furán hat, hiszen látványvilágban, mechanikákban visszalépést tapasztalunk, de sajnos a történetvezetés is leül, így semmiképpen nem tudja a játék a korábbi epizódok játékélményét nyújtani.  Most, hogy így le is lőttem a konklúziót, piszkáljuk meg egy picit közelebbről milyen egy nyugdíjas jakuza élete. Gondolhatnánk, hogy unalmas, hiszen a tengerparton mi dolga lenne kedvenc érzőszívű gengszterünknek, de az általa vezetett árvaház gyermekeinek lélekápolása különösen nehéz feladatnak minősül. És nem csak neki, hanem nekünk is. Ugyanis ez a szakasz túlságosan hosszú, túl sok időt kér a történetből, pedig lesz itt fordulat bőven a későbbiekben, és az érzelmi töltetett is túltolják de rendesen. Ugyanakkor a végső főellenfél sz...

A Cyberpunk 2077 az a játék, amelyet szidni kell. Mert kérem szépen, hogyan lehet ilyen állapotban kiadni egy játékot, meg hasonlók. Na, ez az a pont, amit én pont nem fogok megtenni. Mármint, hogy szidjam. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem vagyok csalódott, és maradéktalanul elégedett vagyok a játékkal. De az biztos, hogy nem a bugokkal van gondom. Mert gondom azért van, és nem véletlen, hogy a játék bár a leghosszabb rögzített végigjátszással bírt a kapcsolódó csatornán, de nem sikerült neki abba a szuperlatívuszos élménykategóriába kerülnie, mint a fejlesztők előd játéka, a harmadik Witcher kaland. Annak idején az Xbox One-t egy Witcher 3-al összecsomagolva vettem meg, és a gép tisztességesen szolgált, működik még most is, nagyon bevált. Kérdés nem fért hozzá, hogy már csak babonából is az XS-t is a CD Projekt Red játékával egybecsomagolva veszem meg, mondjanak bármit is a kritikák. Mert kérem a kritikákból ki kell hallani a jót is. Márpedig én hallottam, hogy ez a játék jó, egyál...

Sokszor leírtam már, de kezdjük most is ezzel. A platform játékokhoz béna vagyok. Ennek ellenére, azokat az eseteket leszámítva, amikor nem a precíziós ugrálásról szól a játékélmény, akkor azért nagyon is tudom kedvelni a műfajt.  Igazából ez a furcsa kékes világú erdőben játszódó világ is igen kellemes szórakozást nyújt. Talán nem lesz belőle klasszikus, de alapvetően nagyon is kedvelhető játékkal volt dolgom. Adott egy furcsa kis lény, aki magányosan kezdi felfedezni a világot, hogy később saját fajtájára is rátaláljon, de ez igazán most mellékes is. A lényeg, hogy nem tudjuk mi történt. Furcsa robotszerű lények gyűjtik be az erdő állatait, lényeit, nekünk pedig sok esetben az a dolgunk, hogy végére járjunk az eseményeknek, és megfejtsük az okokat. Na, ez utóbbi lesz az ami, amit ki-ki a maga értelmezésében fog interpretálni, hiszen szöveges leírással nem találkozunk, az elénk táruló képekből, szimbólumokból kell kitalálnunk és értelmeznünk a történteket. A világ felfedezése pers...

Amikor a középsuliban az irodalom órán számos régi művet feldolgoztunk, akkor bizony elképzelni sem tudtuk, hogy ezek a mai fejjel nehezen befogadható nyelvezetű költemények valójában mennyire fasza kis történeteket tartalmaznak, hiszen a közvetítő csatorna nehezen befogadható volt számunkra. Különösen, ha informatikai suliba jár az ember. Nos, az Isteni színjáték is egy ilyen mű volt, amit oké, megnéztük, láttuk a pokol egyes szintjeit, de igazán végig sem gondoltuk, mennyire elborult és horrorisztikus a Dante által megalkotott Pokol egyes szintjei. Persze nem kell azt gondolni, hogy hű, akkor most megjátékosították a középkor egyik legnagyobb költeményének első egyharmadát. Viszont kiváló alapul szolgál a sztori egy Xbox-os God of War klón hátteréül, ahogyan számos helyen hivatkoznak rá. Dante Pokla tényleg egy elborult világ, amely lehetőséged ad a kreatív fejlesztők számára, hogy tovább boruljanak, és talán itt is ez az egyik fő probléma. Számomra túlságosan is elborult a játék els...

Azok a régi szép idők. Amikor a PC előtt ültem, és nyomtam a kivégzéseket a Mortál Kombat első részében, hogy aztán az uncsitesóm amikor csak vendégségbe jött mindig jól elkenje a számat benne. Aztán később a második részben is. Na, szóval ez volt a verekedős játék az International Karate után, amelyet ezerrel nyomtam, de soha nem lettem benne bajnok, mégis élveztem. Aztán boldog Xbox-osként jött a gondolat, próbáljuk ki ismét ezt a műfajt. Kerestem, és megtaláltam a játékkönytáram mélyén a DC szuperhősös verekedős játékának első részét, és ha már ugyanazok csinálták, akik az új Mortal-okat, hát akkor ez sem lehet rossz, gondoltam. (Nem mindha az új MK bármelyikével is játszottam volna, inkább csak a nosztalgikus érzés vitt errefelé). Mit mondjak. Nem lettem jobb. Viszont rájöttem, hogy már a kombók megtanulásához sincs türelmem. Persze a játék történetének végigjátszásához nem is kell. Jól érzékelhető, hogy a játék midig egy picit nehezebbé válik, majd amikor nagyon elkenik az általam...

Az indie játékok mindig valami olyasmit kínálnak, amit másutt nem kapunk meg. Például a költözködés utáni kicsomagolás élményét. Dobozt kinyitjuk, belenyúlunk, kihúzzuk az első dolgot, ami a kezünkbe akad, majd jön a fejvakarás, hogy ezt mégis hova tegyük le. Ha ismerős az érzés, akkor gyönyörű pixelgrafika mellett ezt az élményt digitális médián keresztül is átélhetjük. Sokszor mondtam már, hogy azért szeretem a GamePass kínálatát, mert olyan játékokat is ki tudok így próbálni, amelyeket máskülönben soha nem vásárolnék meg az anyagi bukta megkockáztatása okán. Sok jó tapasztalatot szereztem már így, nem egy játéksorozatba szerelmesedtem bele ennek a lehetőségnek köszönhetően. Az Unpacking is pont így került az Xboxra, no meg annak a számtalan ajánlásnak köszönhetően, amely 2021-es év végén róla megjelent. Hogy csalódtam e? Nem. Hogy elégedett vagyok e maximálisan? Nem. Engem személy szerint nem kapott el a varázs. Nem mondom, hogy rossz a játék, és szerintem nagyszerű ötletet dolgoz f...

Történt az úgy, hogy már majdnem a jelenbe értünk, mielőtt a széria visszaugrott a nagyon távoli múltba annak érdekében, hogy megpróbáljon megújulni. Ugyan ezen a ponton még nem éltem át, hogy miként sikerült ez a megújulás, de azt határozottan tudom állítani, sikerült megélni, miként történt a zárás.  A történet az ipari forradalom idején játszódik, ami bizony egyet jelent azzal, itt már nem templomtornyokat fogunk megmászni annak érdekében, hogy körbenézzünk az alattunk izgő-mozgó városra, hanem gyárkéményeket. London pedig bűzös, büdös, füstös és barna és jellegtelen. Mármint az elmúlt részek helyszíneihez képest. A város már túl modern, nem elég egzotikus. Jól példázza ezt az a rész, ahol beugrunk az első világháború idejére, és igazán nem találkozunk nagy változással. Ezzel el is mondtam az első fájdalmamat. Egyhangú világban kalandozunk, még ha ez a világ gyönyörűen tálalt is.  Na, de lépjünk tovább a korszakon. Kapunk több újítást is. Az egyik, hogy immár egy testvérpár...

Annak idején elég bátortalanul vágtam bele a Halo sorozatot összefogó Master Chief kollekcióba , amely az első négy részt tartalmazta, és ebből az első kettőt nagy mértékben grafikailag feljavította. Annak idején féltem tőle, aztán úgy beszippantott az univerzum, hogy csakis nagyon jó emlékekkel hagytam ott a szériát. A magamfajta béna lövészeknek is élvezetes volt a harc, és bár részleteiben nem maradt meg a történet máig, de arra jó volt, hogy vitt előre a változatos pályákon.  És itt hibáztam. Nem vittem tovább az élményt az ötödik részre. Kihagytam vagy egy évet, mielőtt az eddigi utolsó Halo játékba belevágtam volna.  Ennek az lett a következménye, hogy gyorsan fel kellett lapozni, akkor mi is történt korábban, mert csak annyi maradt meg, hogy lett egy új faj, egy új ellenfél, és Cortana szavatossága éppen lejárt. Néztem is nagyokat, akkor ezek most kicsodák, micsodák, hogy is van? Valahogy a lövöldözés sem ment olyan flottul, mint emlékeztem. Fogalmam sem volt melyik feg...

Amikor először láttam videókat a játékról, nekem már akkor megtetszett a játék. Mindenképpen szerettem volna kipróbálni. Mondom ezt úgy, hogy soha nem játszottam még Spyro játékkal, nem is ismertem ezt a szériát, és igazán nem is volt soha a fókuszban nálam. Aztán jöttek a hírek, hogy felújították. Mivel fogalmam sem volt mit újítottak fel, rám csak a játék kinézete hatott. Egyszerűen elvarázsolt az a mesebeli világ, amelyben egy nagyon bájos kissárkány kóricál, ugrál, tüzet fúj. Azaz egy cuki platformerről beszélünk. Cuki platformer, tehát nem csoda, hogy korábban nem is hallottam róla. Miért? Mert cuki és platformer. Egyik sem volt az én világom régen. Amikor elindítottam a nagyobbik lányom meglátta, és közölte, apa miért játszol babás játékkal? Na, valahogy pont így kategorizálható lett volna nálam is ifjabb koromban. Ugyan a platformerek terén azóta sem lettem ügyesebb, de lettek gyermekeim, és a cuki jelző nagyobb jelentőséget kapott. Hiszen fontos szempont lett a játékok terén az...