Néha játszom

Bele kellett vágnunk, hát belevágtunk. Kellett, mert az előzményrész annyira betalált, hogy mindenképpen folytatnunk kellett.  Az új generációra készült játék pedig pont ott változtatott, ahol kellett. Kidogozottabb és jobb lett a lopakodás, továbbá megjelentek a színek! A történet Prágába visz bennünket, és Prága gyönyörű. Egyszerűen csodálatos, ahogy az ót keverték az újjal, ahogyan a modern technológia beépül a régi Prága épületeibe, épületei közé. De nagyon jól működik az augmentált emberek kocka városa is.  Az egész nem mellesleg olyan társadalmi kérdéseket feszeget, amelyek bizony nagyon is aktuálisak és aktuálisak lesznek sajnos még 100 év múlva is. Talán a helyszín kevesebb, de alapvetően ez nem olyan nagy probléma, mert azok a helyszínek, amelyeket kapunk nagyon is részletesen kidogozottak. Ha az elődben élmény volt a felfedezés, akkor az itt is az lesz.  Amit igazán szokni kellett az, az új hackfelület. Egyszerűen túl színes, ami már inkább zavaró elsőre, de azért megszokható

Szégyen, nem szégyen, de nem játszottam a korábbi Deus Ex játékokkal. Mármint úgy valójában. Ugyanis még a legelsőt próbáltam futtatni (akkor még) PC-n, de mivel minden grafikai beállítást levéve is szaggatott az akkori masinámon, ráadásul az akciósabb FPS-ekhez szokott fejemnek ez a lopakodós, RPG-esített valami elég idegen volt. Különösen, hogy számomra az RPG valahogy mindig a sárkányosabb vonal volt, és nem a fémesített cyberpunk.  Na, de ha már megvan Xbox-on akkor illene mégiscsak kipróbálni. Bele is vágtam, és az egész olyan nyögvenyelős volt. Valahogy másra számítottam… nem is tudom… talán egy egyszerű sztori orientált lopakodósabb lövöldére.  Aztán egyszer csak elkezdtem felvenni a fonalat. Egyre jobban vártam, hogy folytassam a játékot. Egyre inkább ráéreztem, hogy ez bizony egy komplexebb dolog lesz (na nem túl bonyolult, csak összetettebb a vártnál). És a játék kezdte megszerettetni magát velem, olyannyira, hogy végül egyszerűen imádtam.  Na, nem minden elemét, mert volt am

El tudjuk képzelni ha Michael Bay-t megbíznák azzal, hogy rendezzen egy Resident Evil filmet az milyen lenne? Nos, a válasz egyszerű a játék hatodik része.  Mert mi is történt itt?  Bejött nektek az ötös akciózása, akkor tekerjük fel az akciópotmétert. Nyöszörögnek az emberek az irányításon, akkor vessük el, végre lehessen mozogni. Igaz tapasztalatunk ebben nincs, így azért nem lesz egy kézre álló dolog, de legalább már nem csak állva célozhatunk. Látványos betétek is kellenek bele, ami sok QTE-t eredményez, hiszen az igazi látvány előre renderelt. Lesz sok szereplő. Külön utakon, amelyek keresztezik egymást, és persze a kép akkor áll össze, amikor mindenki végig vitte a sajátját. Jó, de azért ne is legyen túl bonyolult, a mai kölyköknek az nem kell.  Tehát akkor kapunk egy olyan rossz játékot ami tényleg rossz?  Nem. Annak semmiképpen sem, aki szereti az amcsi csokit, melynek háromszor annyi a cukor tartalma, mint a magyar édességeknek. Mert ha van hibája ennek az akcióorgiának az, az

A Resident Evil sorozattal kapcsolatosan több tapasztalatunk volt a filmek okán, mint a játékok terén. Az első játék (és ezen részig az egyetlen) amivel a sorozatból játszottam az a negyedik epizód volt, amit mindenki az egyik legkiválóbb Resi résznek vél, ha a kérdést megguglizzuk.   Nos, tény, hogy magunk is élveztük, de azért nem vett le a lábunkról.  Pont az a játék volt, amit szokni kellett. Mégpedig az irányítás okán. Aztán ha ráéreztél, akkor végre lehetett szeretni, bár a kastély, mint pálya elég erőltetett volt. Itt visszaesett a hangulat, végül a végére a szigeten újra erőre kapott.  Viszont a négyes epizódot csomagban vásároltam meg, így a fent vázolt háttérrel ideje volt belevágni az  az afrikai kalandba. Abba a kalandba, ahol továbbra is azt mondom, hogy az irányítás inkább frusztrációt okoz, mint feszültséget. Az elején fogjuk is a fejünket majd falba verni. Aztán valahol az egyharmad környékén a dolog megváltozik. Elkezdjük élvezni a játékot. Amely persze sokkal egyszerű

Amikor megvettem ezt a játékot, egy nagyon szép, izometrikus üsd és vág RPG képe rajzolódott ki előttem, azzal a hangulati tényezővel, hogy ahogyan haladunk előre főhősünkkel, a pálya úgy épül fel körülötte.  Nos, amikor játszottam vele be kell valljam pontosan ez utóbbi volt az, amit pozitívan írhatok le. Minden más idegesített, zavart.  Igen, be kell vallanom, ez a játék nem lett a kedvencem. Pedig annyi szépet írtak róla.  Például, hogy mennyire jó, hogy a mesélő végig narrálja az eseményeket. Lehet velem van a baj, de szerintem ezt tök idegesítő. Mint a moziban, mikor a melletted ülő folyamatosan kommentálja a dolgokat, te pedig szeretnél elmerülni a film (jelen esetben a játék) történéseiben.  A harc hol flottul ment, hol pedig inkább idegesítő volt.  Ami még élvezhető az egyes esetekben a zene.  Kár érte, mert szerintem volt benne potenciál, de ellentétben a kritikákkal, nekem inkább frusztrációt okozott, és nem élményt. Talán túl magasra tettem a lécet előzetesen. Végigjátszás b

Az első világháború örökre megváltoztatta a világot, és nem mellesleg elő is készítette a másodikat. Mégis, kevés játék dolgozza fel ezt a korszakot, pedig van benne szufla bőven.  Éppen ezért nagy baj, hogy Battlefield esetén sem kapunk rendes történetet ebbe a korba. Pedig a terepet jól idézték meg, járunk Franciahonban, az Alpokban, a török riviérán és az arab sivatagban. De ezek a helyszínek külön álló történetfoszlányokat adnak. Mintha egy novelláskötet olvasnánk, amelyben a novellák is egyre rövidebbek. Az első két szakasznak még van eleje, vége, közepe, felvezetése, és egy vége, és ezekre talán még időt is szántak a készítők, később azonban szinte még fel sem vettük a fonalat, már be is fejeztük. Persze, értem én, hogy a multi itt a lényeg, de a látvány, a rombolható környezet egyenesen történetért kiállt. Beleférne az érába, a motorba. Olyan jó lenne. Talán nem véletlen, hogy később már nem is szórakoztak a készítők a sztori móddal. Pedig ez a kor megérdemelne egy rendes történ