Néha játszom

Néha elgondolkodom azon, hogy lehet velem van valami probléma. Vannak ugyanis azok a játékok, melyeket az egekbe magasztal a szaksajtó, egekbe magasztalnak a játékosok, aztán jön a bumm, azaz a nagy csalódás. A Batman trilógia első része is majdnem ilyen lett, aztán ráéreztem az ízére és nagyon kellemes játékélményt hátrahagyva cseréltem le a következő részre. Egyszerűen akartam a folytatást. Batman pedig elrugaszkodott, kitárta a szárnyait és… pofára esett. Én legalábbis biztosan.  Pedig nem így kellett volna történnie, hiszen lett nekünk valódi nyílt világunk. És tényleg, a börtönként elkerített városrész hangulatos, kidolgozott. Nem túl nagy, de mégis elveszettnek érezzük majd magunkat benne. Ugyanis nem lesznek támpontjaink. Lehet, magam kényelmesedtem el (hiszen játékoslétem hajnalán közel sem jelölt mindent a tértkép, sőt magam rajzoltam a térképet nem egyszer – s nem is kétszer), mégis mára ez a nem mutatom meg neked a dolgokat, találd ki magadtól a dolgokat, nagyon zavaró tud l

Batman menő. Az Arkham sorozatról pedig minden sajtó ódákat zengett. Ideje volt kipróbálni, és ha már úgy adódott, akkor a One-ra feljavított verziót.  Na, nem is zuhanhattunk volna nagyobbat az elmegyógyintézet folyosóit járva. Egyszerűen nem fért a fejembe, miért olyan jó ez a játék.  Jó, persze a bunyó az menő, és értem, ez a rendszer itt jelent meg először, de mára ez már annyiszor előfordult, hogy akkora élvezeti faktort nem okoz.  Az igaz, a környezet és a grafika hangulatos, tényleg jól néz ki, még mai szemmel is. A Batman hangulat és körítés teljesen rendben van. És akkor miért is mondom, hogy az elvárásokhoz képest nagyon zuhantunk? Hát, mert egyszerűen a játék ezen szakaszában folyamatosan frusztrálva éreztem magam. Sorra fedte fel a játék, hogy itt is van valami, meg ott is van valami, de mint a cukorka boltban, itt sem nyúlhattunk hozzá a vágyott begyűjtendő dolgokhoz. Persze a boltban tudjuk miért nem, mert a kezünkre csapnak. Itt azonban még azt sem. Egyszerűen nem tudjuk