Amikor annak idején a Doom megmozdult a PC-men, akkor nem lehetett róla nem beszélni. Emlékszem a szakközépiskolai osztálytársam (Viktor) részletesen levezette, hogy a Doom valójában nem más, mint a Wizard of Wor C64 gyöngyszem grafikai tupírja. Mi is ebből az egészből a lényeg, hát az egyszerűség (pornó nélkül – érti, aki érti, bár szerintem játékos körben mindenki).
Pont ez az egyszerűség köszön vissza a legutóbbi feldolgozásban is.
Régi játék, immár kockapixelek nélkül. Persze, persze van benne modernizálás, hiszen van karakterfejlődés, van fegyver és páncélfejlesztés, ahogyan manapság már elvárható, és ez nagyon is helyes. Ugyanis ez az a tényező, ami arra ösztönöz, hogy felfedezzek, hogy kutassak és fogjam a fejem az utólagos Youtube „hogyankellettvolna” videómegnézést követően, miért nem vettem észre, hogy ott fel lehet ugorni.
Pont ez a kutatás tette izgalmassá számomra a játékot, mert megtörte a folyamatos akciót, és bizony, erre szükségem is volt, kellett pihenni menet közben (igen, már megöregedtem). Számomra pont ezért volt kellemes a narancssárgán villogó szörnyek brutális kivégzéseként lejátszódó passzív közjáték, ugyanis ez pihentetett (levegővételt adott) és nem pedig megtörte a folyamatos akciózást annak ellenére, hogy igen, legyen bármennyi animáció előre rögzítve, azért azok egy idő után unalmassá válnak.
Ahogyan a környezet is.
Igazán két helyszínt kapunk, a poklot és a Mars bolygót, amelyeken belül ugyan igyekeztek a készítők a változatosságot megmutatni, de számomra túl egyhangú volt így is a látvány. Mert hát milyen a Mars? Vörös, sziklás, homokos, űrbázisos. Milyen pokol? Vörös, sziklás, homokos, na oké, űrbázis nincs. Persze itt koponya alakú a szikla, ott meg szimpla. Értem, hogy ilyen a környezet, mert ilyenek a választott környezet adottságai, de azért tizenhat órában ez már zavart.
Ennél azonban sokkal jobban zavart az FPS nézetű platform elemek. Amúgy sem vagyok jó az ugrálós játékokban (így hívtuk gyerek koromban még C64-en), de mindezt belső nézetből… Na, ez az a kategória, ami felidegesít, különösen a végső küzdelemben.
Összességében persze jól szórakoztam, itt nem zavart az agyatlan mészárlás, nem éreztem soknak és erőltetettnek (pedig sok és még erőltetik is), de a valóságtól elrugaszkodott környezett, a kiafaszagyerek stílust nyomó főhős miatt ez bőven belefért még. Ugyanakkor az agyatlan lövöldözés már néha fárasztóvá vált, és egyes arénákat kifejezetten frusztrálóan éltem meg (miért kell fennakadnom egy apró, kiálló valamiben), másokat meg rendkívül szórakoztatónak.
Ja, és azért egy szörnyradar azért belefért volna…
Szóval azt hiszem megöregedtem, mert ez a szimpla egyszerűség már nem teljesen volt elég. Annak idején igen, viszont azt hiszem a technikai csoda és egyszerűség csak egy jóra futotta, ájulásra, későbbi beszélgetésekre már nem lesz elég.
Végigjátszás befejezése: 2019. július 26.
Végigjátszás hossza: 23 óra 56 perc
Megjegyzések
Megjegyzés küldése