Ugrás a fő tartalomra

Crysis 3

A terv megvalósult, végigvittem a Crysis trilógiát. Megmondom őszintén a harmadik részbe már picit megfáradtan vágtam bele. Nem azért, mert az előzőek annyira rosszak lettek volna, inkább azért, mert bár más volt a két előzmény, mégis játékélményt hasonlót adott, és már vágytam valami másra. 

Hát, a harmadik lezáró résszel sem kaptam meg ezt a mást. 

Illetve de, mégpedig az íjat, ami az emberekkel szemben nagyon jó újítás volt. Változtatott a játékmeneten, és végre értelmet nyert a lopakodás, hiszen az íjat használva nem leszünk láthatatlanból újra láthatatók. A lopakodás nem csak ezen a téren javult. Itt már működik a hátulról lecsapás művészete is, kezelhető a rendszer. 

Aztán mindez eltűnik, amikor az idegenek magukhoz térnek, megjelennek. Ellenük marad a hatékony lőszerfogyasztás.

Persze a játék alapvető mechanizmusa továbbra sem változott. Rejtőzködünk, és páncélt nyomunk magunkra. 

És itt is csőben haladunk. Ami jó, mert sztoriközpontúbb a téma. Azonban itt már nem egy pálya kinyílik, és tágabb taktikázást ad a számunkra. A cső pedig a lerombolt és a természet által újra benőtt New York utcáin vezet minket. Mégpedig olyan látványvilággal, amely szerintem még ma is megállja a helyét. Mert ez az új New York nagyon szép, és nagyon, de nagyon le tud rombolódni. 

A játék viszont rövidebb, mint elődjei. Ez azonban nem baj. Nincs ebben több idő. Ennyi pont elegendő. Különösen, hogy az a plussz, ami az íjas lopakodás miatt bekerült, a játék második felében - amikor megjelennek az űrlények - elvész, és visszatérünk a szokásos lövöldéhez. 

Végül tehát legyen bármilyen szép, és tökös az utolsó rész, összességében ugyanúgy nem tud továbblépni önmaga árnyékán, mégpedig azon, hogy egy tök jó, de alapvetően átlagos FPS legyen. 


Végigjátszás befejezése: 2020. szeptember 09.
Végigjátszás hossza: 9 óra 4 perc

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Star Wars Jedi: Fallen Order

A Star Wars újra berobbant a mozikban és a tévé képernyőjén is. Az, hogy ez a robbanás milyen lett… (Nem, nem, nem. Az SW9, nem, és beleállok, de az SW8 nekem igen.) Ennek ellenére sajnos játékok terén nem lettünk elkényeztetve. Aztán jött Fallen Order, és mint élve a közhelyes mondással a sivatagról, meg az utazóról és a vízről, no meg persze az ebben a hármasban fennálló kapcsolatrendszerről, nos, nagyon örült mindenki neki, és ebben a szomjazó helyzetben talán pozitívabban is fogadta mindenki, mint amit érdemelne. Na, jó. Ez tényleg egy jó játék. Ismétlem, jó. A jó pedig ugye az általunk megszokott ötös skálákon egyel a vége előtt van. És miért csak, jó? Hámozzuk le róla a messzi messzi galaxis körítést, és mit fogunk találni, egy jól működő TPS-t, viszonylag nyílt világgal, egyszerű fejlődési rendszerrel és egy olyan harcrendszerrel, amellyel nekem nem nagyon sikerült megbarátkoznom. Ez utóbbinál pedig nem az a baj, hogy nem egy vadul kattintgatós rendszerrel van dolgunk, hanem egy

Yakuza 4

Kezdjük azzal: Igen, a Yakuza széria ismét régi fényében ragyog. Na, ez persze elég fura kijelentés így, hiszen mihez és milyen fényhez viszonyítunk. Hiszen itt van nekünk ez a Remastered verzió, amely ugye közel sem olyan szép, mint például az első, de különös képen a második feljavított verziója. Igaz ezek esetében nem is egyszerű újrakeverésről volt szó, hiszen ott komolyabb átalakítások is érték a játékot. Ugyanakkor ez a rész mégis ragyog, mert a rossz játéknak közel sem mondható harmadik rész után ez az epizód ismét képes volt elvarázsolni, beszippantani. Ennek az újra ragyogásnak lehet, hogy két oka van. Az egyik mindenképpen a történet, amely ismételten kellőképpen fordulatos, izgalmas, és bár a végére talán már túl is csavarták azt ami csavarható, mégis folyamatosan izgalomban tart. Mármint a fő történet szál… meg a többi is. Ugyanis ismét rettentő sok jól megírt mellékküldetést kapunk, amelyek sokszor egymásra épülnek, és elvégzésük nem egy komplex történetté áll össze. Bizon

The Last Ninja

Néha nagyon durva szembesülni a múlttal. Mármint a múlt szép emlékeivel. Mert mire vetemedtem? Kedvem támadt nosztalgiázni. Na, de nem úgy pár tíz évet, hanem rögtön sokat. Így került a gépre egy C64 emulátor, és mi az, ami ilyenkor gyorsan kipróbálásra kerül? Hát persze, hogy az utolsó nindzsa. Ez volt az egyik olyan játék, amelyet éveken keresztül tartó kazettás létem alatt csak néztem másoknál, milyen jó is lenne. Sajnos kazettás verzióban nem adatott meg, hogy egy jól működő változat a mágnesszalagjaimra kerüljön. Aztán, amikor végül lett szép nagy floppy lejátszóm, hát be is szereztem, de előbb valahogy a második részt találtam meg, és csak később az elsőt. Így részletes emlékeim ezzel kapcsolatosan nem nagyon maradtak, leginkább annyi, hogy valami vagány dolog volt a jó öreg Commodore gépen. Be kell vallanom, jobb lett volna nem piszkálni az emlékeket ezen első verzió kapcsán… Lehet én öregedtem meg, vagy a játékipar változott, de ez a játék mai szemmel nagyon sok kérdést, de leg