Néha játszom

Hallgatva az IDDQD -s srácokat, mindig jókat mosolygom, ahogyan Grath nem érti mit imádot Stöki a The Great Giana Sisters játékban. Nos, be kell valljam, hogy az említett játék nekem is egyike a maradandó C64-hez köthető élményeknek. Emlékszem, órákat töltöttem a nagyhajú leányzóval. Ugráltam, kockákat fejeltem, és valahol azt éreztem, ez valami olyasmi, mint amiket a filmeken láttam, csak ott egy pirosruhás nagybajszú csávó csinálta ugyanezt. Aztán a Games with Gold keretében egyszer beesett a - hívhatjuk úgy (?)- felújított verzió, ami persze igazán csak névben volt az, hiszen a korábbi játékmenet bőven átesett változtatásokon. A játékmenet nagyon egyszerű. Megyünk, ugrálunk mind minden platform játékban, közben elkerüljük a ránk törő mindenféle lényeket, vagy rájuk ugrunk, és kipukkasztjuk őket. Leszenek persze csapdák is szép számmal. Meg mindenféle gyémántok, amelyeket be lehet gyűjteni.  Az ugrálás élvezetes, hangulatos, és elsőre a játék megjelenése is tetszetős.  Az igazi csava

Úgy voltam, ha már az első részben csalódtam, akkor tegyünk egy próbát a másodikkal is. Adjunk esélyt annak, hogy a múlt szép emlékei között vannak olyanok, amelyeket nem tudott az idő vasfoga megrágni. Hiszen a második nindzsa kalanddal játszottam életemben először, és a legtöbbet is még a C64-en. Ennek az emléke csak nem fog megcsúfúlni úgy, mint ahogyan az az első résszel történt. És lásd, úgy lett, igazam lett. Nagyon is! Amennyire gyűlöltem az első résszel játszani 2020-ban, annyira élveztem a Last Ninja 2 végig vitelét ugyanebben az évben. Valahogy mindent, amit az első részben gyűlöltem, az itt működött.  Nem kellett pixelgugolnom, hogy felvegyem a tárgyakat, nem kellett ideggörcsöt kapnom az ugrálgatós elemeknél (pedig itt is próbáltak szivatni azért). Valahogy azt éreztem az egész játék alatt, hogy itt a cél az, élvezzem a játékot. Oké, persze, hogy örökélettel játszottam (de a korábbit is azzal tekertem végig), de nem is merültünk el félpercenként a mocsárban (itt mondjuk nem

Néha nagyon durva szembesülni a múlttal. Mármint a múlt szép emlékeivel. Mert mire vetemedtem? Kedvem támadt nosztalgiázni. Na, de nem úgy pár tíz évet, hanem rögtön sokat. Így került a gépre egy C64 emulátor, és mi az, ami ilyenkor gyorsan kipróbálásra kerül? Hát persze, hogy az utolsó nindzsa. Ez volt az egyik olyan játék, amelyet éveken keresztül tartó kazettás létem alatt csak néztem másoknál, milyen jó is lenne. Sajnos kazettás verzióban nem adatott meg, hogy egy jól működő változat a mágnesszalagjaimra kerüljön. Aztán, amikor végül lett szép nagy floppy lejátszóm, hát be is szereztem, de előbb valahogy a második részt találtam meg, és csak később az elsőt. Így részletes emlékeim ezzel kapcsolatosan nem nagyon maradtak, leginkább annyi, hogy valami vagány dolog volt a jó öreg Commodore gépen. Be kell vallanom, jobb lett volna nem piszkálni az emlékeket ezen első verzió kapcsán… Lehet én öregedtem meg, vagy a játékipar változott, de ez a játék mai szemmel nagyon sok kérdést, de leg