Néha nagyon durva szembesülni a múlttal. Mármint a múlt szép emlékeivel. Mert mire vetemedtem? Kedvem támadt nosztalgiázni. Na, de nem úgy pár tíz évet, hanem rögtön sokat. Így került a gépre egy C64 emulátor, és mi az, ami ilyenkor gyorsan kipróbálásra kerül? Hát persze, hogy az utolsó nindzsa.
Be kell vallanom, jobb lett volna nem piszkálni az emlékeket ezen első verzió kapcsán…
Lehet én öregedtem meg, vagy a játékipar változott, de ez a játék mai szemmel nagyon sok kérdést, de leginkább frusztrációt hagy maga után. Már más játékoknál is értekeztem a frusztrációról, mint játékélményről, de ez itt halmozottan jelentkezik.
Egyszerűen ez a játék irányíthatatlan. Azt hagyjuk, hogy szívat a mocsaras ugrálgatásnál. Arra még jóindulattal azt mondom, hogy a dizájn része, de az, hogy ha fel akarok venni valamit, akkor egyszerűen nem hajlandó, amíg valahogy pont nem azt a pixelt érinti meg a fekete ruhás bérgyilkosunk, nos, az már több, mint zavaró.
Az olyan bosszantó elemekről pedig már ne is beszéljünk, amelyek szerintem ma már nem működnek: abban az esetben, ha nem vettél föl a második pályán valamit, akkor az ötödiken nem tudsz továbbmenni...
Végig azt éreztem, ez a játék, nem azt akarja, hogy játszam, és azt élvezzem, hanem szándékosan szívat, húzza az agyamat, bosszant, mindezért pedig egy dologgal akarnak a készítők kárpótolni, mégpedig a megjelenéssel, a grafikával.
Ez pedig ekkora bosszantóhadjárat után már kevés. Hiába szép a játék, ma már nem elég, hogy figyeld, de gyönyörű a Junoszt tévén ez a játék. Különösen, ha elővesszük majd a második részt, és láthatjuk, hogy mennyivel változatosabbak a helyszínek, a színek, a karakterek.
Ami viszont tényleg máig elsőrangú, az a zene. Az tényleg nosztalgikus, és hangulatos, jól illeszkednek a pályákhoz. De ugye csak a zenért már nem játsszuk végig egy játékot, hiszen azt meghallgathatjuk a Youtubon is…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése