Ugrás a fő tartalomra

Vanquish végigjátszás

Túlzásba lehet vinni az akciózást? 

Nagybetűkkel írom: IGEN! 

A Vanquish tökéletes példája ennek az állításnak. 

Nehéz is róla sokat írni. Hősünk egy szuperruhás szuperkatona. Jönnek a csúnya oroszok az űrből. Odamegyünk a teljes amcsi hadsereggel, és ezt követően minden robban, durran, mi pedig szinte sose vesszük le ujjunkat a ravaszról. 

Alapvetően ez egy hátunk  mögött a kamera, és fedezékről fedezékre előre nyomulós játék, ahol a fegyvereink folyamatosan fejlődnek attól függően, hogy az elhulló ellenfelekből kieső cuccokat begyűjtjük vagy sem. Egy kicsit bonyolítja ezt a rendszert, hogy csak az a fegyver fejlődik, ami éppen nálunk van, de ez sem fog sok fejtörést okozni nekünk. Hiszen összesen körülbelül 6 féle fegyver van. Amiből végül max kettőt, esetleg hármat fogunk használni, hiszen azokat felfejlesztve, kimaxolva úgysem áll ellen nekünk senki. 

Na, de hol engedünk el vagy százezer töltényt egyetlen pálya alatt, merülhet fel a kérdés. Hát egy űrállomáson, ami már eleve behatárolja a lehetőségeket. Oké, alapvetően szépen kidolgozott, de nem ad elég lehetőséget arra, hogy a környezet változatos legyen. Így hamar beleununk a körítésbe is. Egyetlenegy helyen mutatja meg a játék, hogy akár bokrok, fák vagy bármiféle zöld is elhelyezhető a fémfalak közé, de sajnos ez sem tart túl sokáig. 

Ennek ellenére maga a harc azért a legtöbb esetben élvezetes. Ha nem akarunk túl sokat a játéktól még hangulatos is lehet, de nagyon fontos, hogy semmiképpen ne fogyasszuk szerintem nagyobb dózisban. Bár alapvetően nem kerül hetekbe amíg a játék végére érünk, de ha nem szeretnénk, hogy a monotonitás eluralkodjon rajtunk, inkább csak órás szeletekben célszerű vele játszani.




Végigjátszás befejezése: 2021. január 27.
Végigjátszás hossza: 8 óra 34 perc

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Star Wars Jedi: Fallen Order

A Star Wars újra berobbant a mozikban és a tévé képernyőjén is. Az, hogy ez a robbanás milyen lett… (Nem, nem, nem. Az SW9, nem, és beleállok, de az SW8 nekem igen.) Ennek ellenére sajnos játékok terén nem lettünk elkényeztetve. Aztán jött Fallen Order, és mint élve a közhelyes mondással a sivatagról, meg az utazóról és a vízről, no meg persze az ebben a hármasban fennálló kapcsolatrendszerről, nos, nagyon örült mindenki neki, és ebben a szomjazó helyzetben talán pozitívabban is fogadta mindenki, mint amit érdemelne. Na, jó. Ez tényleg egy jó játék. Ismétlem, jó. A jó pedig ugye az általunk megszokott ötös skálákon egyel a vége előtt van. És miért csak, jó? Hámozzuk le róla a messzi messzi galaxis körítést, és mit fogunk találni, egy jól működő TPS-t, viszonylag nyílt világgal, egyszerű fejlődési rendszerrel és egy olyan harcrendszerrel, amellyel nekem nem nagyon sikerült megbarátkoznom. Ez utóbbinál pedig nem az a baj, hogy nem egy vadul kattintgatós rendszerrel van dolgunk, hanem egy

Yakuza 4

Kezdjük azzal: Igen, a Yakuza széria ismét régi fényében ragyog. Na, ez persze elég fura kijelentés így, hiszen mihez és milyen fényhez viszonyítunk. Hiszen itt van nekünk ez a Remastered verzió, amely ugye közel sem olyan szép, mint például az első, de különös képen a második feljavított verziója. Igaz ezek esetében nem is egyszerű újrakeverésről volt szó, hiszen ott komolyabb átalakítások is érték a játékot. Ugyanakkor ez a rész mégis ragyog, mert a rossz játéknak közel sem mondható harmadik rész után ez az epizód ismét képes volt elvarázsolni, beszippantani. Ennek az újra ragyogásnak lehet, hogy két oka van. Az egyik mindenképpen a történet, amely ismételten kellőképpen fordulatos, izgalmas, és bár a végére talán már túl is csavarták azt ami csavarható, mégis folyamatosan izgalomban tart. Mármint a fő történet szál… meg a többi is. Ugyanis ismét rettentő sok jól megírt mellékküldetést kapunk, amelyek sokszor egymásra épülnek, és elvégzésük nem egy komplex történetté áll össze. Bizon

The Last Ninja

Néha nagyon durva szembesülni a múlttal. Mármint a múlt szép emlékeivel. Mert mire vetemedtem? Kedvem támadt nosztalgiázni. Na, de nem úgy pár tíz évet, hanem rögtön sokat. Így került a gépre egy C64 emulátor, és mi az, ami ilyenkor gyorsan kipróbálásra kerül? Hát persze, hogy az utolsó nindzsa. Ez volt az egyik olyan játék, amelyet éveken keresztül tartó kazettás létem alatt csak néztem másoknál, milyen jó is lenne. Sajnos kazettás verzióban nem adatott meg, hogy egy jól működő változat a mágnesszalagjaimra kerüljön. Aztán, amikor végül lett szép nagy floppy lejátszóm, hát be is szereztem, de előbb valahogy a második részt találtam meg, és csak később az elsőt. Így részletes emlékeim ezzel kapcsolatosan nem nagyon maradtak, leginkább annyi, hogy valami vagány dolog volt a jó öreg Commodore gépen. Be kell vallanom, jobb lett volna nem piszkálni az emlékeket ezen első verzió kapcsán… Lehet én öregedtem meg, vagy a játékipar változott, de ez a játék mai szemmel nagyon sok kérdést, de leg