Ugrás a fő tartalomra

A Plague Tale: Innocence

A középkorban élni egyáltalán nem volt egy leányálom. Különösen, ha annak kegyetlen vérengzéseit és mocskosságát még megfejeljük a hiedelmekkel, a mítoszokkal. Pontosan ezt a világot mutatja be nekünk az A Plague Tale: Innocence, ahol azok a bizonyos hiedelmek, mítoszok valósággá válnak. Azaz itt tényleg lesz varázslat, boszorkányság. A készítők pedig elég nyersen tálalják ezt a közeget a számunka. A környéken uralkodó fertőzés áldozatai, az elesett katonák kifordult bele, a százával áramló patkányhordák és a legyektől hemzsegő elhullott állatok mind-mind a képünkbe lesznek tolva úton útfélen. Ráadásul nagyon is részletgazdagon, hiszen csőjáték lévén lehetőség van arra, hogy ezeket a részleteket aprólékosan kidolgozzák, megrajzolják, nem kell az erőforrás a szabad a világra, lehet nagyon részletesen dolgozni az egymásra hányt rothadó tetemek modelljén.

Már maga a játék kezdete is arra utazik, szándékosan kontrasztot mutasson nekünk. A gyönyörű, napfényes erdőt járva végig az az érzésünk, hogy azért festik le ilyen szépre a tájat, hogy utána jöhessen valami nagyon, de nagyon más, hogy az ellentétek teljesen érhetők legyenek mindenki számára. 

És bizony meg is kapjuk azt a nagyon mást. Ezt követően annyira átlépünk egy mocskos világba, hogy először tényleg azt mondjuk, ejha realizmus, aztán később, na ne már, majd a végén érzékeljük magunkon a telítődés jeleit, az immunissá válást, az érdektelenséget. Már nem borzol fel többszáz hulla, nem izgat fel bennünket néhány csúnya halál, már meg sem rémülünk, meg sem borzongunk. Néma közönnyel nézünk minderre, és várjuk hova fog kifutni ez a történet.

A történet, amely egy testvérpárról szól, az összetartásról, a mindent megteszünk a másikért érzésről, a felnövésről. És ez így jól hangzik, de mint minden hollywoodi filmben, persze hogy a tesó itt is a legdurvább helyzetben dobja a durcást és fut el (jó tudom, picit mentális zavaros a srác, de akkor is). Sose értettem a gyerekek ábrázolását a filmekben, történetekben. Úgy ábrázolják őket, mint akik nem fogják fel mi történik körülöttük, így amikor a fél világ ránk vadászik, amikor patkányok zabálnak fel mindent a sötétben, amikor vérben és hullában úszik a környék, akkor megsértődnek, és puffogva elszaladnak. Ráadásul többször is. Persze, lehet velem van a baj, a feleségem mindig azt mondja, ha én írnék gyereklélektanról könyvet, az a világ legrövidebb könyve lenne. Ennek ellenére szerintem akkor is irreális ez a viselkedés, és csak a mesterségesen gerjesztett konfliktus helyzet miatt kerülnek a történetekbe. 

Márpedig ez engem kilök a történetből, a beleélésből. Mert annyira azt akarja mutatni a játék, hogy hiteles, de számomra pont attól lesz hiteltelen, ha nem tudom elképzelni, hogy az adott szitu megtörténhet. És pont ez a baj ezzel a játékkal. Illetve pont ennyi a baj. Annyira görcsösen akarja a szájunkba rágni a világot, a borzongást, a mocskot, a szörnyűséget, hogy mi mindenre képes az ember, de a gyermeki összetartás, a testvéri szeretet mindent megold, hogy már átesik a ló túloldalára.

Tudom, sokan az egyszerű játékmenetet vetik inkább a szemére ennek az alkotásnak. Mert alapvetően bújkálnunk kell, lopakodnunk, őrök figyelmét elterelni, mozgásukat kifigyelni, és hát ehhez van pár eszközünk, amelyeket a játék ráadásul fokozatosan adagol, úgy álcázva, mintha a karakterünk fejlődne, de valójában ez utóbbi is lineáris. Nem egy a tulajdonságok között szabadon osztogatható XP rendszert kapunk, nincs valódi testre szabás. Pont annyi lehetőségből választhatunk mindig, ami az előttünk lévő akadályok leküzdéséhez kell. Nincs igazi választási alternatíva. 

Ahogyan a szituációk megoldásában sincs. Nem egyszer az volt az érzésem, na, mire gondolhattak a készítők, milyen megoldási módszert terveztek az adott konfliktus feloldásához. Ugyanakkor ahogyan már mondtam, ez a kötött pálya nem zavart. Ha történetet akarsz mesélni, az bizony kötött pályán zajlik. A játékra meg tekinthetünk logikai feladványok sorozataként is. Márpedig ez a része szórakoztató, egyáltalán nem frusztráló, talán egy-két helyen voltam úgy, hogy akkor most mi van, de később kiderült, hogy magam nem tudtam bizonyos sémákból kilépni. 

Összességében tehát egy egészen jó, szórakoztató játékélményben volt részem, amiből pont ennyi elég is volt. Ugyanakkor az előzetes infók, cikkek alapján sokkal többet vártam, valahogy azt gondoltam,  olyan játék lesz, ami megszólítja a lelkemet is, de a túlzó jelenetekkel, a banális fordulatokkal, a túlzásba vitt mocsokkal sokkal inkább közönyt sikerült elérnie. (Persze lehet, hogy ez rémisztő magamra nézve ☺)



Végigjátszás befejezése: 2020. november 18.
Végigjátszás hossza: 13 óra 28 perc

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Yakuza 4

Kezdjük azzal: Igen, a Yakuza széria ismét régi fényében ragyog. Na, ez persze elég fura kijelentés így, hiszen mihez és milyen fényhez viszonyítunk. Hiszen itt van nekünk ez a Remastered verzió, amely ugye közel sem olyan szép, mint például az első, de különös képen a második feljavított verziója. Igaz ezek esetében nem is egyszerű újrakeverésről volt szó, hiszen ott komolyabb átalakítások is érték a játékot. Ugyanakkor ez a rész mégis ragyog, mert a rossz játéknak közel sem mondható harmadik rész után ez az epizód ismét képes volt elvarázsolni, beszippantani. Ennek az újra ragyogásnak lehet, hogy két oka van. Az egyik mindenképpen a történet, amely ismételten kellőképpen fordulatos, izgalmas, és bár a végére talán már túl is csavarták azt ami csavarható, mégis folyamatosan izgalomban tart. Mármint a fő történet szál… meg a többi is. Ugyanis ismét rettentő sok jól megírt mellékküldetést kapunk, amelyek sokszor egymásra épülnek, és elvégzésük nem egy komplex történetté áll össze. Bizon...

Spyro Reignited Trilogy

Amikor először láttam videókat a játékról, nekem már akkor megtetszett a játék. Mindenképpen szerettem volna kipróbálni. Mondom ezt úgy, hogy soha nem játszottam még Spyro játékkal, nem is ismertem ezt a szériát, és igazán nem is volt soha a fókuszban nálam. Aztán jöttek a hírek, hogy felújították. Mivel fogalmam sem volt mit újítottak fel, rám csak a játék kinézete hatott. Egyszerűen elvarázsolt az a mesebeli világ, amelyben egy nagyon bájos kissárkány kóricál, ugrál, tüzet fúj. Azaz egy cuki platformerről beszélünk. Cuki platformer, tehát nem csoda, hogy korábban nem is hallottam róla. Miért? Mert cuki és platformer. Egyik sem volt az én világom régen. Amikor elindítottam a nagyobbik lányom meglátta, és közölte, apa miért játszol babás játékkal? Na, valahogy pont így kategorizálható lett volna nálam is ifjabb koromban. Ugyan a platformerek terén azóta sem lettem ügyesebb, de lettek gyermekeim, és a cuki jelző nagyobb jelentőséget kapott. Hiszen fontos szempont lett a játékok terén az...

Deus Ex: Human Revolution

Szégyen, nem szégyen, de nem játszottam a korábbi Deus Ex játékokkal. Mármint úgy valójában. Ugyanis még a legelsőt próbáltam futtatni (akkor még) PC-n, de mivel minden grafikai beállítást levéve is szaggatott az akkori masinámon, ráadásul az akciósabb FPS-ekhez szokott fejemnek ez a lopakodós, RPG-esített valami elég idegen volt. Különösen, hogy számomra az RPG valahogy mindig a sárkányosabb vonal volt, és nem a fémesített cyberpunk.  Na, de ha már megvan Xbox-on akkor illene mégiscsak kipróbálni. Bele is vágtam, és az egész olyan nyögvenyelős volt. Valahogy másra számítottam… nem is tudom… talán egy egyszerű sztori orientált lopakodósabb lövöldére.  Aztán egyszer csak elkezdtem felvenni a fonalat. Egyre jobban vártam, hogy folytassam a játékot. Egyre inkább ráéreztem, hogy ez bizony egy komplexebb dolog lesz (na nem túl bonyolult, csak összetettebb a vártnál). És a játék kezdte megszerettetni magát velem, olyannyira, hogy végül egyszerűen imádtam.  Na, nem minden elemét...