Megmondom őszintén már nagyon hiányzott egy olyan FPS, amelyben csak megyünk előre, kapunk egy csomó szkriptelt eseményt, és maga a játék elmesél nekünk egy jópofa történtet. Nagyon jó a mostanában divatos nyílt világú akció, de valljuk be volt bája azoknak az időknek (és játékoknak), amelyek úgy akartak szórakoztatni, hogy bitre meg volt mondva mikor mi történik, nekünk meg csak az elénk tolt helyzetre kellett reagálni.
Na erre pakolt rá annak idején a későbbi zombis játékokkal sikereket elérő fejlesztők, hogy az egészet történet vadnyugati környezetbe ágyazták. Amikor tucatjával elérhetők az elit kommandós vagy világháborús, vagy űrzsoldosos kalandok, igazán üde színfolt két pisztolyhőssel kalapos cowboyokra (tudom, hogy nem azok, de gyerekként mindet annak hívtuk) és tollas fejű indiánokra lövöldözni.
Grafikailag ne várjunk sokat a játéktól, hiszen szerintem ez a játék már 2009-ben, a megjelenésekor sem volt túl szép. Ellenben ha kedveljük a régi jó westerneket (spagetti nélkül vagy azzal együtt), úgy mindenképpen élvezni fogjuk a három testvér történtet, akik megjárják az amerikai polgárháború poklát, hogy utána Mexikóban kerüljenek bajba, és megkezdődjön utazásuk a kincs után, amelyben a múlt követi őket, és persze, hogy az indiánoknak is lesz némi köze a történésekhez. Igen, nem egy Nobel díjas történet, de pont tökéletes ehhez a hangulathoz, és biztosítja, hogy kellően változatos helyszíneket kapjunk, izgalmas szituációkkal.
Külön öröm lehet egyeseknek, hogy minden küldetés előtt kiválaszthatjuk, hogy két testvérpár közül (a harmadik passzív szereplő) melyikkel szeretnénk átvergődni az adott pályán. Nos, az igazság az, hogy ha volt választásom, akkor én mindig Ray-t választottam, hiszen ő volt a pisztolyhős, aki durr bele módon cselekszik, akinél minden összecsapást a fegyverek döntenek el. Thomas pont az ellentéte idősebb testvérének. Lopakodás, csendben mozgás, és távolsági fegyverek. Viszont a játékot szerintem alapvetően nem lopakodásra tervezték, így vele az összecsapások sokkal nagyobb szívást jelentettek, így amikor kénytelenek voltunk őt irányítani bizony szívtunk is rendesen. Egyszerűen vele nem volt élvezetes a játék.
Ha pedig vadnyugat, akkor ugye lehet kihagyni a pisztolypárbajokat sem, melyek bizony kettős figyelmet igényelnek. Egyrészt ügyelnünk kell, hogy az ellenfél mindig velünk szemben maradjon, másrészt az sem árt, ha a kezünket a pisztoly közelében tartjuk. Ehhez pedig mindkét kontrollerkarra szükségünk lesz. Egyikkel oldalazunk, hogy az ellenfél ne távolodjon el túlságosan a lővonalból, a másikkal pedig igyekszünk a kezünket mozgatni. Nos, ez bizony jelentősen megosztja az agyunkat, de pont ez adja a kihívást, és amikor már azt éreztem, ráéreztem, mindig jött egy másképpen mozgó ellenfél, és csúnyán keresztüllőt. Mindenképpen jópofa dolog ez, kár lett volna, ha kimarad, hiszen tényleg elképzelhetetlen a vadnyugati hangulat enélkül.
Összességében tehát ne várjunk csodát. Viszont nagyon jól fogunk szórakozni, ha nyitottak vagyunk a western filmekre, és gyerekkorunkban szerettünk lövöldözni kalapban patronos hatlövetűt fogva a kezünkben.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése