Ugrás a fő tartalomra

Halo: The Master Chief Collection

Belegondoltam abba, milyen dolog az, hogy Xbox tulajként még nem játszottam egyetlen Halo-val sem. Na jó ez így nem igaz, hiszen annak idején PC-n kipróbáltam az első részt, amely azt a maradandó élményt hagyta bennem, hogy "miért van ezért a játékért megőrülve mindenki?" Oké, akad nálam, mint állat, de szürke az egész, unalmas és önismétlő. Ennek oka persze sok minden lehet, sokan a késői portolásra fogják. 


Na, de akkor miért cuppantam rá teljesen a játéksorozatra most mégis a Halo: The Master Chief Collection keretében? 
Mert bizony így történt, végig is toltam az összes kampányt a játékban, sőt a DLC-ként megvásárolható ODST kampányt sem hagytam ki. Lássuk sorba őket. 
A Halo: Combat Evolved Anniversary tehet a teljes szippantásról leginkább. Úgy álltam neki, hogy lássuk mi lesz, hiszen ez volt az a játék, amelyben szerzett tapasztalataim tartottak távol eddig a sorozattól. Fél óra, és meg voltam véve. Az okok nagyjából egyértelműek voltak. Nem akadt, és olyan élmény volt a tűzharc, hogy nehéz volt letenni a kontrollert. A másik ok pedig az, hogy a látvány nem volt unalmas. Kapcsolgatva a korábbi megjelenés és a feljavított között egyértelművé tette számomra, hogy a szürkeség helyett stílust kapott játék. A fénylő falak stílusos dizájnja egyszerűen elfeledtette, hogy ja, most ugyanott megyünk csak visszafelé, hogy a folyosók azért vannak úgy szerkesztve, hogy a tűzpárbajt biztosítsák, nem pedig azért, mert csinálunk egy valóságosnak tűnő űrhajót, épületet vagy bármi mást. És bár gépjárművezetéstől idegbajt kaptam, mivel egyszerűen sebezhetőbbnek éreztem magam, mint ha gyalogosan lennék, egyenes út vezetett a következő fejezethez. 



A Halo 2: Anniversary pedig szintet lépett. A felújított verzió egyszerűen gyönyörű volt. Még a sztori videók is átdolgozásra kerültek, vicces is volt visszaváltani a korábbi verziókra. Az eredeti verzióra visszakapcsolva az is látszott, hogy végre vannak színek. Tehát a korábbi verzió egyik hibája kijavítva. Lássuk a járműveket. Legyen elég annyi, hogy ez is pipa. A tank itt már tényleg tank. Van páncélzata, irányítása kézreálló. És mit kapunk még? Sokkal komplexebb történetet. Változatosabb helyszíneket. És mindkét oldal irányítását. Vállalom, nekem nagyon bejött, hogy nem csak Chief-et irányíthattuk. Lehet, hogy azért, mert kollekcióban jött, de engem még az sem zavart, hogy nem zárult a történet. Sőt, igazán menőnek tartottam, hogy csattanó van, és „folytatjuk” felirat a végén. Számomra a csomagban ez volt a legjobb Halo rész. 




A legjobb után nyomtam is azonnal a folytatást (Halo 3). És jaj, és jaj, és jaj! Egyrészt nagyon zavaró volt a grafikai visszaesés. Jó, tudom, ez csak így, ebben a csomagban, hiszen az eredeti ketteshez képest szemmel látható a fejlődés. De voltak más problémáim is. Én nem őrültem, hogy ismét csak Chief volt az irányítható karakter, még akkor sem, ha igazán a korábbi verzióban sem volt óriási különbség a két karakter között. Aztán Cortana sehol! Csak idegesítő bevillanásokban, amelyek inkább felhúztak, vizuálisan zavartak. Persze, lehet öregszem. Ami viszont jó volt, hogy számos esetben emelték a tétet. Új járművek, nagyobb csaták, ahol tényleg azt érezhettük, hogy csak 1 katona vagyok a sok között. Van, amit talán túl is toltak: például a szkarabeuszokat. A legvége viszont talált. Nagyon jó ötlet volt a trilógia keretes lezárása, a visszautalás az első rész végére. Összességében tehát, jó volt, a második rész felfokozott élménye után, a felújított verzióhoz képet azonban inkább csalódás. 




A harmadik rész után próbáltam ki az ODST-t. Az ok egyszerű, a kollekció ebben a sorrendben ajánlotta fel. Pedig a történet a második és harmadik rész közé tehető. A játék újítani próbált, és bár maguk az ötletek jók voltak, valahogy a végeredményt nem találtam jól kivitelezettnek. Az, hogy végre nem szuperkatonák vagyunk, talán a legjobb dolog az egészben. Az, hogy az egyes epizódok között egy kvázi nyílt világban mászkálunk szintén jó ötlet, de sajnos unalmas. Hiába a felszedhető városi kameraképek és hangrögzítések, ha nincs kedvem megnézni őket, mert idegesítően szemcsések, zavarosak a megjelenítésük, így inkább csak meghallgatnám, de ugye menet közben meg a lövöldözésre koncentrálok. Sajnos maga a város is unalmassá válik egy idő után. Összességében tehát a kollekció leggyengébb darabja (már ha a kollekció részének tekintjük a külön letöltendő fizetős DLC-t.) volt a számomra.




Na, és akkor a Bungie mentes 343-as negyedik rész. Lehet kövezni, de ezt tartom a kollekció második legjobb verziójának. A Halo 4 új történetet indít, új ellenségekkel, új fegyverekkel, amelyek új taktikákat követelnek. Ez új szint hozott a lövöldözés élményébe. És persze újra Master Chief-et irányítjuk változatos helyszíneken, ami ráadásul szerintem igen szép. Az univerzum pedig tágul, még akkor is, ha picit talán misztikusabban. A történetvezetésen persze lenne mit csiszolni, hiszen lassan indul és túl gyorsan ér véget. 




Összességében a kollekció nagyon jó kis csomag. A Halo-ban lövöldözni nagyszerű, és maradandó élmény. Nagyon örülök, hogy végül kipróbáltam és elmerültem benne, nem hagyva, hogy az első, több, mint 15 évvel ezelőtti tapasztalatom befolyásoljon. 

Végigjátszás befejezése: 2019. június 10.
Végigjátszás hossza: 43 óra 52 perc

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Star Wars Jedi: Fallen Order

A Star Wars újra berobbant a mozikban és a tévé képernyőjén is. Az, hogy ez a robbanás milyen lett… (Nem, nem, nem. Az SW9, nem, és beleállok, de az SW8 nekem igen.) Ennek ellenére sajnos játékok terén nem lettünk elkényeztetve. Aztán jött Fallen Order, és mint élve a közhelyes mondással a sivatagról, meg az utazóról és a vízről, no meg persze az ebben a hármasban fennálló kapcsolatrendszerről, nos, nagyon örült mindenki neki, és ebben a szomjazó helyzetben talán pozitívabban is fogadta mindenki, mint amit érdemelne. Na, jó. Ez tényleg egy jó játék. Ismétlem, jó. A jó pedig ugye az általunk megszokott ötös skálákon egyel a vége előtt van. És miért csak, jó? Hámozzuk le róla a messzi messzi galaxis körítést, és mit fogunk találni, egy jól működő TPS-t, viszonylag nyílt világgal, egyszerű fejlődési rendszerrel és egy olyan harcrendszerrel, amellyel nekem nem nagyon sikerült megbarátkoznom. Ez utóbbinál pedig nem az a baj, hogy nem egy vadul kattintgatós rendszerrel van dolgunk, hanem egy

Yakuza 4

Kezdjük azzal: Igen, a Yakuza széria ismét régi fényében ragyog. Na, ez persze elég fura kijelentés így, hiszen mihez és milyen fényhez viszonyítunk. Hiszen itt van nekünk ez a Remastered verzió, amely ugye közel sem olyan szép, mint például az első, de különös képen a második feljavított verziója. Igaz ezek esetében nem is egyszerű újrakeverésről volt szó, hiszen ott komolyabb átalakítások is érték a játékot. Ugyanakkor ez a rész mégis ragyog, mert a rossz játéknak közel sem mondható harmadik rész után ez az epizód ismét képes volt elvarázsolni, beszippantani. Ennek az újra ragyogásnak lehet, hogy két oka van. Az egyik mindenképpen a történet, amely ismételten kellőképpen fordulatos, izgalmas, és bár a végére talán már túl is csavarták azt ami csavarható, mégis folyamatosan izgalomban tart. Mármint a fő történet szál… meg a többi is. Ugyanis ismét rettentő sok jól megírt mellékküldetést kapunk, amelyek sokszor egymásra épülnek, és elvégzésük nem egy komplex történetté áll össze. Bizon

The Last Ninja

Néha nagyon durva szembesülni a múlttal. Mármint a múlt szép emlékeivel. Mert mire vetemedtem? Kedvem támadt nosztalgiázni. Na, de nem úgy pár tíz évet, hanem rögtön sokat. Így került a gépre egy C64 emulátor, és mi az, ami ilyenkor gyorsan kipróbálásra kerül? Hát persze, hogy az utolsó nindzsa. Ez volt az egyik olyan játék, amelyet éveken keresztül tartó kazettás létem alatt csak néztem másoknál, milyen jó is lenne. Sajnos kazettás verzióban nem adatott meg, hogy egy jól működő változat a mágnesszalagjaimra kerüljön. Aztán, amikor végül lett szép nagy floppy lejátszóm, hát be is szereztem, de előbb valahogy a második részt találtam meg, és csak később az elsőt. Így részletes emlékeim ezzel kapcsolatosan nem nagyon maradtak, leginkább annyi, hogy valami vagány dolog volt a jó öreg Commodore gépen. Be kell vallanom, jobb lett volna nem piszkálni az emlékeket ezen első verzió kapcsán… Lehet én öregedtem meg, vagy a játékipar változott, de ez a játék mai szemmel nagyon sok kérdést, de leg