Ugrás a fő tartalomra

Quantum Break

Azon gondolkodtam, hogy mi is volt a baj a Quantum Break játékkal. Nem, nem a pályák közötti átlag 20 perces átvezető mozik. De tényleg nem! Talán ott volt gond, hogy nem ezt várta az ember. Ugyan mára már tudható, igazán mit is kapunk, hiszen sok platformon leírták, hogy sok a mese, kevés a lövölde, de mégis, amikor kézbe vesszed egyszerűen nem tudsz vele mit kezdeni.


Talán maga a játék sem tudta, hogy akkor ő most mi akar lenni. 
Szegény Remedy a nagy mozi-játék keresztező kísérletében létrehozott valami olyan felemás teremtmény, amely önmagával szemben is teljes tudatzavarban van, maga sem tudja, hogy micsoda. 
Mert játék ez? Játék-e az, ami a képernyőidő legalább felében nem enged döntést hozni, és ha interakciót vár is el tőlünk, akkor sokszor csak az iránykarokkal történő személyterelgetést, vagy rosszabb esetben adott gombok nyomkodását. 
Akkor ez egy interaktív mozi? Nem, az sem. Láttam már ilyet a régi időkben a Fahreinheit képében (és az jó volt), de akkor miért vannak olyan fasza kis lövöldözések, melyekben az időmanipulációval szerintem teljesen hangulatos csatákat lehet vívni. Különösen addig, amíg nem megy már át egy olyan effektvillogtatásba, hogy csoda, ha nem kapunk epilepsziás rohamot… bár, ha azt nem is, de idegesek tutira leszünk. Különösen a végső harcban. Ennek ellenére az összecsapások tudnak jó kis küzdelmek lenni, és amolyan Remedy módra szépen nehezednek is a szituációk. 
Na, de akkor most ez egy akciójáték? Hát, amennyi akció van benne, úgy biztosan nem, hiszen ahhoz ezen akciószám nagyon kevés. 
Jó, de akkor a mozik legalább jók, nem? De. A filmek rendben vannak. Amolyan már ha nem szupermozi színvonalat várunk. (Most ne foglalkozzunk, hogy mennyire híres színészek vannak benne.) Kiegészítik a játékban történteket, árnyalják a dolgokat. És még a színészek játékbéli lemodellezése is teljesen okés. Ahogy alapvetően a grafika is (bár néha nem érted mitől csúnya, amikor máskor olyan szép). A helyszínek is megfelelőek, a történet is elég csavaros, és persze szépen nyitva hagyott. 
Tehát azt éreztem egész végig, hogy gyerekek, itt annyi jó dolog van, csak ezek nem turmixolhatók össze. Vagy ha mégis, akkor itt nem jól keverték össze. Mert ez a játék folyamatosan azt kérdezi magától, hogy akkor én most mi vagyok. És bár egyszer végigjátszható, de erre a kérdésre szerintem nem fogunk tudni válaszolni, így azt sem tudjuk megmondani, hogy élveztük-e a játékot vagy sem. Csak annyit tudunk, hogy megemeljük a szemöldökünket és nézünk nagy kérdőn magunk elé. 



Végigjátszás befejezése: 2020. április 05.
Végigjátszás hossza: 10 óra 55 perc

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Star Wars Jedi: Fallen Order

A Star Wars újra berobbant a mozikban és a tévé képernyőjén is. Az, hogy ez a robbanás milyen lett… (Nem, nem, nem. Az SW9, nem, és beleállok, de az SW8 nekem igen.) Ennek ellenére sajnos játékok terén nem lettünk elkényeztetve. Aztán jött Fallen Order, és mint élve a közhelyes mondással a sivatagról, meg az utazóról és a vízről, no meg persze az ebben a hármasban fennálló kapcsolatrendszerről, nos, nagyon örült mindenki neki, és ebben a szomjazó helyzetben talán pozitívabban is fogadta mindenki, mint amit érdemelne. Na, jó. Ez tényleg egy jó játék. Ismétlem, jó. A jó pedig ugye az általunk megszokott ötös skálákon egyel a vége előtt van. És miért csak, jó? Hámozzuk le róla a messzi messzi galaxis körítést, és mit fogunk találni, egy jól működő TPS-t, viszonylag nyílt világgal, egyszerű fejlődési rendszerrel és egy olyan harcrendszerrel, amellyel nekem nem nagyon sikerült megbarátkoznom. Ez utóbbinál pedig nem az a baj, hogy nem egy vadul kattintgatós rendszerrel van dolgunk, hanem egy

Yakuza 4

Kezdjük azzal: Igen, a Yakuza széria ismét régi fényében ragyog. Na, ez persze elég fura kijelentés így, hiszen mihez és milyen fényhez viszonyítunk. Hiszen itt van nekünk ez a Remastered verzió, amely ugye közel sem olyan szép, mint például az első, de különös képen a második feljavított verziója. Igaz ezek esetében nem is egyszerű újrakeverésről volt szó, hiszen ott komolyabb átalakítások is érték a játékot. Ugyanakkor ez a rész mégis ragyog, mert a rossz játéknak közel sem mondható harmadik rész után ez az epizód ismét képes volt elvarázsolni, beszippantani. Ennek az újra ragyogásnak lehet, hogy két oka van. Az egyik mindenképpen a történet, amely ismételten kellőképpen fordulatos, izgalmas, és bár a végére talán már túl is csavarták azt ami csavarható, mégis folyamatosan izgalomban tart. Mármint a fő történet szál… meg a többi is. Ugyanis ismét rettentő sok jól megírt mellékküldetést kapunk, amelyek sokszor egymásra épülnek, és elvégzésük nem egy komplex történetté áll össze. Bizon

The Last Ninja

Néha nagyon durva szembesülni a múlttal. Mármint a múlt szép emlékeivel. Mert mire vetemedtem? Kedvem támadt nosztalgiázni. Na, de nem úgy pár tíz évet, hanem rögtön sokat. Így került a gépre egy C64 emulátor, és mi az, ami ilyenkor gyorsan kipróbálásra kerül? Hát persze, hogy az utolsó nindzsa. Ez volt az egyik olyan játék, amelyet éveken keresztül tartó kazettás létem alatt csak néztem másoknál, milyen jó is lenne. Sajnos kazettás verzióban nem adatott meg, hogy egy jól működő változat a mágnesszalagjaimra kerüljön. Aztán, amikor végül lett szép nagy floppy lejátszóm, hát be is szereztem, de előbb valahogy a második részt találtam meg, és csak később az elsőt. Így részletes emlékeim ezzel kapcsolatosan nem nagyon maradtak, leginkább annyi, hogy valami vagány dolog volt a jó öreg Commodore gépen. Be kell vallanom, jobb lett volna nem piszkálni az emlékeket ezen első verzió kapcsán… Lehet én öregedtem meg, vagy a játékipar változott, de ez a játék mai szemmel nagyon sok kérdést, de leg