The Great Giana Sisters

Vajon mit tudott a kilencvenes évek elején egy kissrác az újpesti lakótelep 8. emeletén arról, mi az a Mario? Körülbelül annyit, hogy van egy világhírű bajszos, pirosruhás vízszerelő, aki balról jobbra ugrál a képernyőn, képes lefejelni kockaakadályokat, amikből valami pontot érő ugrik elő, és a szembe jövő lényekre ráugorva kilapítja azokat. Na, pont ugyanezt tudta The Great Giana Sisters is, csak az futott a kissrác C64 komputerén. Oké, rendben, a főszereplő itt nem bajszos, nem piros ruhás és nem vízszerelő, hanem egy torzonborz hajú lány, de hát ez irányítható a joystickommal, és ott van a junoszt képernyőjén, míg a másik csak valami legenda a drága nyugatról.

Talán mindebből is kiderül nagyon szép emléket ápolok a játékról, nem véletlen, hogy az újragondolt változatot immár Xbox-on végig is játszottam, és elég kellemesen szórakoztam. Persze, minek vannak az emulátorok, ha nem azért, hogy amikor a nosztalgikus érzések megjelentek akkor az érzések által született vágyat ki tudjuk elégíteni.

Már az első pályán beindult a nosztalgia, de ezerrel. Egymást követték azok a pályák, amelyekről egy-egy helyszín bevillant a múltból, és mosolygott az ember a monitor előtt, hogy hé, erre emlékszem. Ilyen például az a jelenet, amikor a pályán kifejeljük a legfelső téglakockát, és kvázi kiugorva a pályából az egésznek a tetején végig rohanunk. Elmondhatom, hogy az élményeim a régiek voltak, még akkor is, ha a billentyűzet gombjaival játszva biztosan nem ugyanazokkal a kihívásokkal szembesültem, mint a botkormányt rángatva.

Persze mai szemmel már látom, hogy mit lehetne negatívumként felhozni. Például, hogy viszonylag kevés pályaelemből épül fel a játék. Kinti-benti helyszínek váltják egymást, és a blokkok amelyekből összerakták a pályákat nem túl sokfélék. Nincs meg a grafikai összehang az egyes lények, elemek között. Maguk a főellenfelek is unalmasak lehetnek, hiszen először nagyon menő a repkedő sárkánygyík, de többedszer feltűnve már lehet, hogy uncsi. Az zene is önismétlő. Ellenben roppant stílusos, azonnal kötjük a játékhoz. A pályatervezés pedig, nos, egyes esetekben a miként legyen minél szivatósabb szellemben született. Ugyanakkor nem mindig az lesz a szivatós, amit annak terveztek, van, hogy a lényeket mozgató scriptek véletlen összjátéka sokkal komolyabb bajokat okoz. Ezt szerintem komolyabb teszteléssel ma már kiküszöbölik, de ugye ebben az időben ez számunkra C64-eseknek tök alap volt. Főleg örökélettel játszva.

Na, de ha a mai szemem ennyi szemöldökemelést lenne képes véghez vinni, akkor miért érzem azt mégis, hogy nagyon jól szórakoztam a teljes végigjátszás alatt? Mert az egész összeáll, valahogy mégis működik. Lehet, hogy mások ezt csak nosztalgiának vélnék, és biztos ezerrel benne is van, de én nagyon élvtetem ezt a pár óra időutazást, és bár sohase játszottam Mario játékkal, de számomra mégiscsak ez a C64 Mario-ja, vagy valami hasonló (és igen, tökéletesen megértem Stöki érzéseit a játékkal kapcsolatosan)

 

Végigjátszás befejezése: 2021. január 14.

Végigjátszás hossza: 1 óra 25 perc