Igen, Stöki, tényleg nagyon jó játék. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy a játék végső pályája (igen, a cirkusz), nos ott érződik igazán, hogy miért is vannak Grathnek fenntartásai.
Most, hogy így kiszólogattam az egyik kedvenc újságíróimnak (basszus, ez egyre nyálasabb lesz), térjünk is rá a lényegre, nekem milyen volt a pszichonautává válni. (bár a fentiekben végül is már leírtam)
Szóval van ez a tábor, ahol az elmebajnokokat képzik, ahol megtanulhatjuk a mások elmélyében való mászkálást, és bizergálást. Itt leszünk mi is ifjú tanoncok, aztán lesz nagy baj, mindenki agyhalottá válik, eljutunk egy elmegyógyintézetbe, sőt egy óriási szörnyhal fejében is teszünk Godzilla módjára kirándulást. Nincs is értelme leírni a történet részleteit, mert egyrészt annyira meseszerű, másrészt rémisztő, abszurd, kifacsart. És pont ez benne a jó. Már ha szeretjük mondjuk például a Tim Burton féle (stopmotion) filmeket. Mert a képi világ nekem leginkább arra hajazott, és bizony én szeretem. (Jó, oké, a képi világ sokakat elrémíthet)
Ami viszont tényleg zseniális, az a kreatív elme szabadjára engedése a játékterek megalkotása során.
Alapvetően egy platformer játékkal van dolgunk, azaz sokat kell ugrálnunk, lehetőleg jól időzítetten, de (az utolsó pályát leszámítva) ez inkább csak egyfajta alapot ad a játéknak. Ugyanis minden meglátogatott elme eltér a többitől, és nem csak dizájnjában, hanem az ott elvégzendő feladatok terén is. Azaz nem csak az adott elmebajhoz igazított grafikai átrajzolásról van szó, hanem maga a játékmenetben is van mindig valami változás. Hol egy színházi előadásban veszünk részt, hol egy paranoid elmében nyomozunk, hol egy valódi kockaagyban oldunk meg feladatokat, hol egy hexastratégiai táblán kell az ellent legyőznünk, hol pedig a már említett óriásszörnyként robogunk végig egy városon. És ez csak pár példa abból ami hirtelen beugrott. Rettentő kreativitás mutatkozik meg mindenütt. Sok helyen mondhatjuk ugyanazt csináljuk és mégsem.
A pályamegjelenítés pedig gyönyörűen alkalmazkodik, teljes összhangban van a mechanikával. Kár, hogy ez a mechanika néha megbicsaklik. Sajnos pont a platformer részek tudnak nagyon bosszantóak lenni, ugyanis az irányítás valahogy nem úgy reagál, ahogyan azt szeretnénk. Nem elég pontos, késlekedik, stb.
Bár magam nem vagyok jó a platformer játékokban, de ami az utolsó pályán ért, na, ott sok káromkodás elhangzott, mert egyszerűen azt éreztem, az irányított főhősöm nem azt vagy nem akkor csinálja azt, amikor én a kontrolleren keresztül megkérem. Persze ezeken túl is volt pár bosszantó játéktervezői döntés, amely ma már szerintem nem jelenne meg, de ezek inkább csak kényelmetlenséget okoztak (Ilyen pl. a tárgyhasználat módja). Összességében ezek nem rontottak az élményen, el lehet nézni ezeket egy ilyen régi játéknak. (Zárójelben azt is megjegyzem, hogy Nier:Automata után ez volt a második játék amelyben bosszantott, hogy van hova fejlődni még angolból, mert a poénok zöme így kevésbé jött át, de így is volt bőven lehetőségem nevetni.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése