Injustice: Gods Among Us

Azok a régi szép idők. Amikor a PC előtt ültem, és nyomtam a kivégzéseket a Mortál Kombat első részében, hogy aztán az uncsitesóm amikor csak vendégségbe jött mindig jól elkenje a számat benne. Aztán később a második részben is. Na, szóval ez volt a verekedős játék az International Karate után, amelyet ezerrel nyomtam, de soha nem lettem benne bajnok, mégis élveztem. Aztán boldog Xbox-osként jött a gondolat, próbáljuk ki ismét ezt a műfajt. Kerestem, és megtaláltam a játékkönytáram mélyén a DC szuperhősös verekedős játékának első részét, és ha már ugyanazok csinálták, akik az új Mortal-okat, hát akkor ez sem lehet rossz, gondoltam. (Nem mindha az új MK bármelyikével is játszottam volna, inkább csak a nosztalgikus érzés vitt errefelé).

Mit mondjak. Nem lettem jobb. Viszont rájöttem, hogy már a kombók megtanulásához sincs türelmem. Persze a játék történetének végigjátszásához nem is kell. Jól érzékelhető, hogy a játék midig egy picit nehezebbé válik, majd amikor nagyon elkenik az általam irányított szuperhős arcát, akkor visszavesz egy szintet a nehézségből, így második vagy harmadik nekifutásra tuti továbbjutottam minden összecsapáson. Ez persze jó volt, mert a bunyók még így is eszeveszett látványosak, és az eltúlzott elemek miatt akár viccesek is lehetnek, ugyanakkor itt nem érezhető (egyes kivételekkel) az MK-ra jellemző brutalitás vérben tocsogás.

A történet pedig kellően képregényszagú, és éppen ezért nagyszerű lehetőséget biztosított ez a háttér arra, hogy miként oldják meg, ha egy szuperhősnek önmaga ellen kell megküzdenie. Párhuzamos univerzum! Az egyikben is van egy Batman és persze a másikban is van. Nyissuk össze, és máris bunyózhatnak egymás ellen. A sztori végigjátszása egyébként pont arra jó, hogy megtaláljuk a kedvenc, harci stílusában hozzánk leginkább passzoló karaktert, hiszen majd mindegyik szuperhőst vagy éppen annak ellenfelét irányíthatjuk. Azok, akik kedvelik a stílust bizonyára ezt követően kiválasztva a megfelelő karaktert el is kezdik tökéletesíteni technikájukat a megannyi játékmód valamelyikében, de számomra a sztori éppen elég volt, hogy belássam, ütlegelni még mindig élvezetes dolog, de ez ma már hosszútávon nem köt le.

Végigjátszás befejezése: 2021. december 08.

Végigjátszás hossza: 4 óra 47 perc

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Star Wars Jedi: Fallen Order

A Star Wars újra berobbant a mozikban és a tévé képernyőjén is. Az, hogy ez a robbanás milyen lett… (Nem, nem, nem. Az SW9, nem, és beleállok, de az SW8 nekem igen.) Ennek ellenére sajnos játékok terén nem lettünk elkényeztetve. Aztán jött Fallen Order, és mint élve a közhelyes mondással a sivatagról, meg az utazóról és a vízről, no meg persze az ebben a hármasban fennálló kapcsolatrendszerről, nos, nagyon örült mindenki neki, és ebben a szomjazó helyzetben talán pozitívabban is fogadta mindenki, mint amit érdemelne. Na, jó. Ez tényleg egy jó játék. Ismétlem, jó. A jó pedig ugye az általunk megszokott ötös skálákon egyel a vége előtt van. És miért csak, jó? Hámozzuk le róla a messzi messzi galaxis körítést, és mit fogunk találni, egy jól működő TPS-t, viszonylag nyílt világgal, egyszerű fejlődési rendszerrel és egy olyan harcrendszerrel, amellyel nekem nem nagyon sikerült megbarátkoznom. Ez utóbbinál pedig nem az a baj, hogy nem egy vadul kattintgatós rendszerrel van dolgunk, hanem egy

További információk

Yakuza 4

Kezdjük azzal: Igen, a Yakuza széria ismét régi fényében ragyog. Na, ez persze elég fura kijelentés így, hiszen mihez és milyen fényhez viszonyítunk. Hiszen itt van nekünk ez a Remastered verzió, amely ugye közel sem olyan szép, mint például az első, de különös képen a második feljavított verziója. Igaz ezek esetében nem is egyszerű újrakeverésről volt szó, hiszen ott komolyabb átalakítások is érték a játékot. Ugyanakkor ez a rész mégis ragyog, mert a rossz játéknak közel sem mondható harmadik rész után ez az epizód ismét képes volt elvarázsolni, beszippantani. Ennek az újra ragyogásnak lehet, hogy két oka van. Az egyik mindenképpen a történet, amely ismételten kellőképpen fordulatos, izgalmas, és bár a végére talán már túl is csavarták azt ami csavarható, mégis folyamatosan izgalomban tart. Mármint a fő történet szál… meg a többi is. Ugyanis ismét rettentő sok jól megírt mellékküldetést kapunk, amelyek sokszor egymásra épülnek, és elvégzésük nem egy komplex történetté áll össze. Bizon

További információk

The Last Ninja

Néha nagyon durva szembesülni a múlttal. Mármint a múlt szép emlékeivel. Mert mire vetemedtem? Kedvem támadt nosztalgiázni. Na, de nem úgy pár tíz évet, hanem rögtön sokat. Így került a gépre egy C64 emulátor, és mi az, ami ilyenkor gyorsan kipróbálásra kerül? Hát persze, hogy az utolsó nindzsa. Ez volt az egyik olyan játék, amelyet éveken keresztül tartó kazettás létem alatt csak néztem másoknál, milyen jó is lenne. Sajnos kazettás verzióban nem adatott meg, hogy egy jól működő változat a mágnesszalagjaimra kerüljön. Aztán, amikor végül lett szép nagy floppy lejátszóm, hát be is szereztem, de előbb valahogy a második részt találtam meg, és csak később az elsőt. Így részletes emlékeim ezzel kapcsolatosan nem nagyon maradtak, leginkább annyi, hogy valami vagány dolog volt a jó öreg Commodore gépen. Be kell vallanom, jobb lett volna nem piszkálni az emlékeket ezen első verzió kapcsán… Lehet én öregedtem meg, vagy a játékipar változott, de ez a játék mai szemmel nagyon sok kérdést, de leg

További információk

Néha játszom

Keresés ebben a blogban