Nem vagyok Marvel rajongó. Persze láttam a filmeket, olvastam pár képregényt, és bár kedvelem őket, de nem fújom kívülről az univerzum minden egyes részletét. Éppen ezért pont annyit tudok a Galaxis Őrzőiről amennyit a filmekben láttam, és bizony az sem ma volt, mert nem nézem meg újra és újra ha valamelyik csatorna leadja. Viszont a játékról minden sajtó úgy beszélt, hogy ezt érdemes kipróbálni, hogy 2021 játékfelhozatalának (tudom, gyenge volt) egyik kiemelkedőbb darabja. Game Pass-be került, hát akkor ugorjunk neki, mondtam magamban, és neki is ugrottunk, mármint csak képletesen (huh, szerintem az előző mondat elég szörnyűre sikerült, kb olyan, mint egy sulis fogalmazás)
A fenti bekezdés csak azért született, hogy képbe helyezzen mindenkit, ne várjon se a filmekkel se a képregényekkel kapcsolatosan összehasonlítást. Ez egy játékélmény beszámoló lesz mindenféle összevetés nélkül.
Foglaljuk is gyorsan össze néhány vesszővel milyen játék a Marvel's Guardians of the Galaxy: akció játék, csőjáték, látványjáték, nosztalgiajáték, bugos játék. Így, ebben a sorrendben. Bár lehet a nosztalgiajáték szót előrébb kellene tenni, hiszen manapság nagyon szeret mindenki 80-as éveket idézni, és Űrlord múltja, gyerekkora teljes mértékben indokolja ennek a korszaknak a vaskos megjelenítését, kezdve anya hajával és bezárva a Halállabirintussal, hogy közbe még beférjen egy kis Utolsó csillagharcos is. A zenéről pedig már ne is beszéljünk.
A zenéről, amit sajnos nem tudtam átélni, mert streaming módban ezeket érthető módon kikapcsolja a játék. Így sajnos nálam ennek a hangulatfokozó hatása kimaradt, pedig a hangulathoz ez jelentősen és tervezetten hozzájárul.
Persze azért marad nekünk még bőven izgalmas dolog. Bámulatos helyszíneken járunk. A játéktól kár lenne tagadni, hogy szép, bár azt már megfigyeltem, hogy a csőjátékok esetén ezt könnyebb elérni, hiszen tervezett minden megjelenés, és az irányított dizájn miatt a vasat is jobban terhelhetik a grafikusok.
Itt kell gyorsan megjegyeznünk azt, amit szinkronról meg kell jegyezni. Ugyebár egy olyan bagázzsal van dolgunk, akik folyamatosan piszkálják egymást, beszólnak a másiknak, megy a froclizás, a sértődés, szóval fogalmazzunk úgy, keményen olaszos a hangulat minden pillanatban. És ezt a szinkron hozza. Tuti, hogy a költségek nagy része a szinkronmunkára ment el, mert a szereplőknek sose áll be a szája, és nem is ismétlik magukat. Akkora mennyiségű szöveg került itt felmondásra, amellyel másutt nem nagyon találkozhatunk. Ráadásul nem csak mennyiségben, hanem minőségben is kiváló az anyag.
Maga a történet is jópofa, kellőben elborult, kellően érdekes, kellően megjelenik itt is egy kő (igen, egy olyan kő), ami megint az univerzum végét jelentené, de persze megint megmenekül a világegyetem. Viszont az akción túl van itt érzelem is bőven.
És akkor miért lesz egy „csak” egy jó játék? Mert az. Nem hű, há, meg azt a mindenitt, csak egy jó.
Hát pont az akció részek miatt. Mert, hogy abban nincs semmi. Hangulatos, meg fokozatosan adagolt, de igazán a végére pont meg is unjuk. Még jó, hogy nem hosszabb a játék a kelleténél. Ennél viszont van még egy bosszantóbb hiba. A hibák vagy hívjuk őket bugoknak, hogy egyértelműbb legyen az előző mondatból mire gondolok. Van belőlük bizony szép számmal, és nagyon bosszantóak tudnak lenni. Egy olyan játéknál, ami ennyire csőszerű, fejlesztői szemmel kiszámítható, tervezhető, és ezáltal egy nagyon is interaktív moziélményt biztosító valami, nos, ott bizony egy-egy bogárka nagyon bele tud rondítani abba a bizonyos élménybe. Itt pedig sokszor bele is rondít.
A Galaxis Őrzőinek ezen játékváltozata tehát nem váltja meg a világot. Nem lesz játéktörténelmi mérföldkő. Egyszerűen csak szórakoztat, és azt jól is teszi. Csak ne akarjunk többet, mint egy egyszerű szórakoztatás, és akkor nem is fogunk csalódni benne.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése