Scarlet Nexus

Kezdem azt érezni, hogy én bizony szeretem ezeket a japán játékokat. (Van egyáltalán ilyen kategória?) Ugyanis imádtam a Yakuza első három felvonását. Odavoltam a Nier:Automata játékért. Mindegyikre jellemző, hogy mély nyomokat hagyott bennem, mind mesélt nekünk, és mind sok érzelemmel volt megtöltve. Meg persze volt bennük valami különös, valami, ami nagyon nem európai, valami nagyon más. Mindtől féltem, és mind levett a lábamról. Gondoltam mi baj történne, ha egy szintén valami nagyon más, valami furát kipróbálnék, amely a leírások alapján szintén nagyon erős a mesélésben. Hát, ha baj nem is történt, de bizony pont ezzel a meséléssel voltak fő gondjaim. 

Nem, nem az esetleges logikai bukfencekre gondolok. Nem, nem arra, hogy ha mélységében szeretnénk átlátni a teljes történetet, akkor kétszer is neki kell futnunk a játéknak. Arra gondolok, hogy a játék úgy mesél a vele töltött órák felében, hogy passzív szereplő vagyok. Igen, passzív, igen a felében. Maga a játék pedig nem rövid. Azaz úgy töltöttem kb. 30 órát (de legyünk megengedők, és engedjük el az 50%-ot, szóval 20-at biztosan) a játékban, hogy nem csináltam semmit, csak néztem a sztorimesélést. Persze ez a sztorimesélés lehetne olyan, hogy beleszólhatunk a dialógusokba, hogy legalább vannak válasz opcióink. (Ja, nem, mert fent azt írtam passzív szereplő vagyok, tehát az egyetlen aktivitás, hogy átugorhatom az adott szöveget, illetve a majdnem álló képek felett mozgathatom a kamerát plusz és mínusz 10 pixelnyit a középponttól. Igen, jól olvasható. Manga hagyományokhoz híven a képernyőn nincs túl nagy mozgás. A szereplők arcát látjuk, akik beszélnek, és beszélnek, és beszélnek. 

Pedig a történet fordulatos, érdekes, drámait, és annak megfelelően eltúlzott. Van itt tinidráma, árulás, időutazás, jövő és múlt, mesterséges intelligencia, rasszizmus, és ki- illetve mi az érték kérdéskör, mindez persze az emberiség sorsával összekötve. Szóval van egy tök jó sztorink, nagyon rosszul elmesélve, hiszen egy játékban azért ennél több interakciót elvárhatnánk, de mai szemmel ez a mesélés már egy filmben vagy sorozatban sem biztos, hogy megállná a helyét. 

Pedig van itt akció. De még milyen. A pályákon a harc izgalmas, a különböző karakterek képességeinek kombinálása izgalmas és érdekes. Mondjuk ki, élvezetes. Mondanám, hogy ebből kellett volna több, de szerintem, ha ennél több van, akkor az már repetitív lenne. A játék pont annyit hoz ki a harcrendszerből amennyit ki lehet, és pont megfelelő a mennyisége is, hogy ezt a részt ne unjuk el a végére. (Azaz a harcok közötti történetmesélés aránya nem megfelelő, különösen ebben a formában)

A képességeinket persze fejleszthetjük. Karaktereink szinten lépnek. Főhősünk és társaik is. Külön érdekesség a karakterek közötti kötődés mértékének a fejlesztése, ami jelentősen növeli a passzív mesélés idejét, viszont cserébe érdekes színfoltot ad, és növeli a saját kötődésünket a szereplők irányába. 

Mindenképpen beszélnünk kell a látványról, amely igen felemás. Néha nagyon egyszerű, elnagyolt, néha nagyon részletgazdag. Viszont stílusos. Hiába csőszerűek a pályák, hiába önismétlők. A játéknak van arca, arculata, ebbe nem lehet belekötni. Ahogyan a szörnyekbe, illetve bocsánat, a másokba. Itt megint valami mást kapunk. Valami olyant, ami szerintem itt Európában nem nagyon jutna senkinek az eszébe. Ezek a lények félelmetesek és egyben szépen bizarrok. 

Összegezve tehát lehetne itt egy tök jó játék, ami nálam legalábbis azért nem működött, mert a fárasztó nap utáni játékban a sokszor akár órás passzív állókép bámulás bizony nem fért bele. Nagy kár, mert máskülönben akár egy nagyon jó „japán” játék is lehetett volna belőle. 

Végigjátszás befejezése: 2022. április 22.

Végigjátszás hossza: 66 óra 30 perc