Ugrás a fő tartalomra

Halo Infinite

Akkorát újult a Halo sorozat a legújabb részre, hogy csak na. Erre mit csinálok, mégis a hetvenesek klubjába helyezem. Az okok nagyon egyszerűek, úgy hívják, hogy ziccerek, mégpedig kihagyott ziccerek.

Mert itt van nekünk minden, ami jó, és ami jó volt korábban is. Tök jó fegyverek, nagyon kellemes összetűzések, és lehet, hogy az AI nem az, amit a nagy rajongók elvárnak, de számomra tökéletesen megfelel, engem szórakoztat, fluid, menő és élvezetes. Sokat dobnak a rendszeren a speckó funkciók is. Ha megtanulunk velük bánni, akkor nagyon izgalmassá teszik a küzdelmeket. Az egyetlen baj velük, hogy picit nehézkes váltani közöttük. Cserébe viszont kapunk egy kötélhágcsót. Kilőjük, és odarántjuk magunkat, ahova csak akarjuk. Nagyon érdekessé válnak általa a harcok. Fogjuk is használni ezerrel.

Számomra a történet is teljesen rendben volt. Teljesen új felállással kezdünk. Új MI-vel, aki újfent stílusosra sikerült. Nagyon imádtam minden pillanatát az új virtuális leányzónak. Imádtam a pikírt humorát, éleslátását, egyben cuki naivitását. Nagyon jó – majdnem azt írtam helyettesítője, de nem az, mert ennél több, másabb, szóval maradjunk annyiban, hogy új társa MC-nek Cortana helyett. Valójában Cortana-t is imádtam, és nagyon fájt, hogy kiírták a sorozatból, kérdeztem is magamtól folyamatosan, miért kellett leváltani? Ugyanakkor tudom, le kellett váltani, hiszen a megelőző rész végére olyan nagyhatalmú entitássá nőtt a kék leányzó, hogy valahogy le kellett zárni a történetét, szerepét.

Na, de akkor mi ment itt félre, melyek azok a bizonyos félrement ziccerek?

Minden, ami a nyílt világból származik. 

Ahogyan annak idején a Gears sorozat ötödik részében nagyon jól bejött, hogy kinyitották a világot, úgy azt itt most nem igazán sikerült. A készítők ugyanis nem tudtak mit kezdeni a szabad terekkel. Attól, hogy vannak óriási terek, és azon elhelyezünk néhány ikont, ahol történik valami, nos, attól 2022-ben már senki nem dob egy hátast. Különösen, hogy igazán mi is történik mindegyik helyen? Odamegyünk, harcolunk, begyűjtjük a jutit, jöhet a következő ikon. Monoton és unalmas. A fő történethez nem tesz hozzá, mellékesnek pedig felesleges időhúzás, hiszen még a tájban sincs változatosság, az egész gyűrű ugyanúgy néz ki mindenütt. Sokkal jobban jártak volna a készítők, ha a Gears-hez vagy a Metrohoz hasonlóan nyitnak pályát, azaz van pár nagyobb tér, amelyen belül az adott szakaszban tetszőlegesen oldunk meg feladatokat, miközben a fő történetben is előrébb lépünk. Ehhez azonban 3-4 egymástól jellegében elkülönülő kisebb nyitott pályát kellett volna alkotni. Ott derül ki, hogy ez működött volna, amikor a játék közepén van egy szakasz, ahol három légvédelmi ágyút kell hatástalanítanunk, és ehhez kapunk egy nagyobb teret, azon elszórva az ágyukkal, és ránk van bízva a területen merre miként megyünk, teljesítve a feladatot. Úgy lépünk tehát ki a csőszerűségből, hogy közben azért mégis csőben maradunk.

Valahol egyébként pont az érződik a játékon, hogy elindult a fejlesztés egy lineáris útvonalon, majd egyszercsak valaki azt mondta, hé fiúk, ez nem elég, openworld, openworld kell a népnek, és gyorsan beleszuszakoltak tehát nagy nyílt tereket, de gőze nem volt senkinek mivel töltsék fel. Aztán a játék utolsó harmadára visszatérnek ismét a jól ismert lineáris menethez. Egy nyílt világú játéknak nem lehet ilyen hosszú, lineáris lezárása! Itt valami nagyon félrecsúszott. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a Halo világának jól áll a nyílt világú környezet. Lehetne vele mit kezdeni, de nem így.

Van nekünk tehát egy jó kis lövöldénk, nagyon kellemes világgal, tök jó új MI szereplővel, és a lezárás is azt sugallja, hogy van koncepció a történetben. Az egészet pedig agyoncsapják egy tök üres, unalmas, önismétlő nyílt világgal, ami jó is lehet, de nem az. Így a hangulat hamar elszáll, és a monotonitás megöli az élményt, de teljesen.

Végigjátszás befejezése: 2022. október 23.
Végigjátszás hossza: 28 óra 14 perc

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Star Wars Jedi: Fallen Order

A Star Wars újra berobbant a mozikban és a tévé képernyőjén is. Az, hogy ez a robbanás milyen lett… (Nem, nem, nem. Az SW9, nem, és beleállok, de az SW8 nekem igen.) Ennek ellenére sajnos játékok terén nem lettünk elkényeztetve. Aztán jött Fallen Order, és mint élve a közhelyes mondással a sivatagról, meg az utazóról és a vízről, no meg persze az ebben a hármasban fennálló kapcsolatrendszerről, nos, nagyon örült mindenki neki, és ebben a szomjazó helyzetben talán pozitívabban is fogadta mindenki, mint amit érdemelne. Na, jó. Ez tényleg egy jó játék. Ismétlem, jó. A jó pedig ugye az általunk megszokott ötös skálákon egyel a vége előtt van. És miért csak, jó? Hámozzuk le róla a messzi messzi galaxis körítést, és mit fogunk találni, egy jól működő TPS-t, viszonylag nyílt világgal, egyszerű fejlődési rendszerrel és egy olyan harcrendszerrel, amellyel nekem nem nagyon sikerült megbarátkoznom. Ez utóbbinál pedig nem az a baj, hogy nem egy vadul kattintgatós rendszerrel van dolgunk, hanem egy

Yakuza 4

Kezdjük azzal: Igen, a Yakuza széria ismét régi fényében ragyog. Na, ez persze elég fura kijelentés így, hiszen mihez és milyen fényhez viszonyítunk. Hiszen itt van nekünk ez a Remastered verzió, amely ugye közel sem olyan szép, mint például az első, de különös képen a második feljavított verziója. Igaz ezek esetében nem is egyszerű újrakeverésről volt szó, hiszen ott komolyabb átalakítások is érték a játékot. Ugyanakkor ez a rész mégis ragyog, mert a rossz játéknak közel sem mondható harmadik rész után ez az epizód ismét képes volt elvarázsolni, beszippantani. Ennek az újra ragyogásnak lehet, hogy két oka van. Az egyik mindenképpen a történet, amely ismételten kellőképpen fordulatos, izgalmas, és bár a végére talán már túl is csavarták azt ami csavarható, mégis folyamatosan izgalomban tart. Mármint a fő történet szál… meg a többi is. Ugyanis ismét rettentő sok jól megírt mellékküldetést kapunk, amelyek sokszor egymásra épülnek, és elvégzésük nem egy komplex történetté áll össze. Bizon

The Last Ninja

Néha nagyon durva szembesülni a múlttal. Mármint a múlt szép emlékeivel. Mert mire vetemedtem? Kedvem támadt nosztalgiázni. Na, de nem úgy pár tíz évet, hanem rögtön sokat. Így került a gépre egy C64 emulátor, és mi az, ami ilyenkor gyorsan kipróbálásra kerül? Hát persze, hogy az utolsó nindzsa. Ez volt az egyik olyan játék, amelyet éveken keresztül tartó kazettás létem alatt csak néztem másoknál, milyen jó is lenne. Sajnos kazettás verzióban nem adatott meg, hogy egy jól működő változat a mágnesszalagjaimra kerüljön. Aztán, amikor végül lett szép nagy floppy lejátszóm, hát be is szereztem, de előbb valahogy a második részt találtam meg, és csak később az elsőt. Így részletes emlékeim ezzel kapcsolatosan nem nagyon maradtak, leginkább annyi, hogy valami vagány dolog volt a jó öreg Commodore gépen. Be kell vallanom, jobb lett volna nem piszkálni az emlékeket ezen első verzió kapcsán… Lehet én öregedtem meg, vagy a játékipar változott, de ez a játék mai szemmel nagyon sok kérdést, de leg