Néha játszom

Ha a természetvédelemnek szüksége volt egy reklámjátékra, nos, akkor az ABZU formájában ez megérkezett. Ha szeretnénk megérteni, megérezni az élet tiszteletét, szeretetét a kontrolleren keresztül, akkor telepítsük fel a játékot, és tuti, másképpen fogunk tekinteni a tenger (és talán az egész Földbolygó) ökoszisztémájára. A fenti bekezdéssel pedig el is mondtam mindent. Igen, ezt a játékot ki kell próbálni, hiszen olcsó és rövid, azaz biztos belefér időbe és pénztárcába is. Ki kell próbálni, mert elvisz egy olyan utazásra, amelyre kevés játék vállalkozik. A megjelenésével és a kapcsolódó audió élménnyel olyan tripben lesz részünk, amely mindenképpen hatást fog gyakorolni ránk. És oké, ezzel el is mondtam mindent. Mert itt a mellékes mechanikák (mint pl. a kilátópontok megtalálása) csak azért vannak, hogy játékként lehessen eladni a terméket. Vannak perszer interakciók. Búvárunkkal fel kell fedezni a környéket minden esetben, és kell egy-két dolgot bekapcsolni, megtalálni, stb. De ezek a...

Nagyon is emlékszem arra az érzésre, amikor este a sötétben úgy közlekedtem a szülői lakásban, hogy folyamatosan felfelé néztem. Amikor úgy nyitottam ki éjszaka a mellékhelység ajtaját, hogy reméltem, nem egy csöpögő szájú fekete banánfej fog rám vicsorogni, hogy a száját kitátva a kisebbik borotvaéles fogakkal teli fej kilövelljen. Persze most elvakult Xenomorph tudósok csunyán néznek rám, hogy nem pontos a leírás, mi az, hogy banánfej, meg szájból kilövő másik fej. Bocsi, de fogalmam sincs mi a hivatalos neve a dolgoknak, a lényeg, hogy ifjúságom hajnalán kellően be voltam szarva az Alien filmektől. Sajna a könyvek már annyira nem jöttek be, de az Alien vs Predator játék azért bejött, még ha az akkori PC-m izzadt is alatta. Megmondom őszintén pontosan ezen ifjúkori emlék okán ódzkodtam elindítani az Alien: Isolation programot sokáig. Aztán végül rászántam magam. Összeszedtem a bátorságom, és végigjátszottam a játékot, amely visszahozta azt a bizonyos érzést. Igen, a kontrollert letév...

Azok a régi szép idők. Amikor a PC előtt ültem, és nyomtam a kivégzéseket a Mortál Kombat első részében, hogy aztán az uncsitesóm amikor csak vendégségbe jött mindig jól elkenje a számat benne. Aztán később a második részben is. Na, szóval ez volt a verekedős játék az International Karate után, amelyet ezerrel nyomtam, de soha nem lettem benne bajnok, mégis élveztem. Aztán boldog Xbox-osként jött a gondolat, próbáljuk ki ismét ezt a műfajt. Kerestem, és megtaláltam a játékkönytáram mélyén a DC szuperhősös verekedős játékának első részét, és ha már ugyanazok csinálták, akik az új Mortal-okat, hát akkor ez sem lehet rossz, gondoltam. (Nem mindha az új MK bármelyikével is játszottam volna, inkább csak a nosztalgikus érzés vitt errefelé). Mit mondjak. Nem lettem jobb. Viszont rájöttem, hogy már a kombók megtanulásához sincs türelmem. Persze a játék történetének végigjátszásához nem is kell. Jól érzékelhető, hogy a játék midig egy picit nehezebbé válik, majd amikor nagyon elkenik az általam...

Az indie játékok mindig valami olyasmit kínálnak, amit másutt nem kapunk meg. Például a költözködés utáni kicsomagolás élményét. Dobozt kinyitjuk, belenyúlunk, kihúzzuk az első dolgot, ami a kezünkbe akad, majd jön a fejvakarás, hogy ezt mégis hova tegyük le. Ha ismerős az érzés, akkor gyönyörű pixelgrafika mellett ezt az élményt digitális médián keresztül is átélhetjük. Sokszor mondtam már, hogy azért szeretem a GamePass kínálatát, mert olyan játékokat is ki tudok így próbálni, amelyeket máskülönben soha nem vásárolnék meg az anyagi bukta megkockáztatása okán. Sok jó tapasztalatot szereztem már így, nem egy játéksorozatba szerelmesedtem bele ennek a lehetőségnek köszönhetően. Az Unpacking is pont így került az Xboxra, no meg annak a számtalan ajánlásnak köszönhetően, amely 2021-es év végén róla megjelent. Hogy csalódtam e? Nem. Hogy elégedett vagyok e maximálisan? Nem. Engem személy szerint nem kapott el a varázs. Nem mondom, hogy rossz a játék, és szerintem nagyszerű ötletet dolgoz f...

Hányszor, de hányszor hallottam az IDDQD podcastban, hogy mekkora játék ez. Ideje volt hát, hogy kipróbáljam, hiszen attól, hogy 2005-ös a kiadás, attól, hogy még az első Xbox-ra jelent meg, mint játék lehet, hogy tényleg *********** jó (a csillag szabadon behelyettessíthető). Nos, megvolt, kipróbáltam, végigvittem, és…. Igen, Stöki, tényleg nagyon jó játék. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy a játék végső pályája (igen, a cirkusz), nos ott érződik igazán, hogy miért is vannak Grathnek fenntartásai. Most, hogy így kiszólogattam az egyik kedvenc újságíróimnak (basszus, ez egyre nyálasabb lesz), térjünk is rá a lényegre, nekem milyen volt a pszichonautává válni. (bár a fentiekben végül is már leírtam) Szóval van ez a tábor, ahol az elmebajnokokat képzik, ahol megtanulhatjuk a mások elmélyében való mászkálást, és bizergálást. Itt leszünk mi is ifjú tanoncok, aztán lesz nagy baj, mindenki agyhalottá válik, eljutunk egy elmegyógyintézetbe, sőt egy óriási szörnyhal fejében is teszünk Godzill...

Soha nem búvárkodtam. Igazán úszni sem tudok, erre a játék úgy kezdődik, hogy lezuhant a mentőkabinom, és amerre csak elnézek vizet, meg egy felrobbant űrhajót látok. Szerencse, hogy a játékban irányított énem a valódi énemmel ellentétben tud úszni, sőt merülni is. Ráadásul felszerelése képes beazonosítani a körülötte levő élővilágot, elemeket, és azokból mindenféle hasznos kütyüt összerakni, így pár órával később már egy egész pofás kis víz alatti bázisban tengethettem a mindennapjaimat.  Túlélő játék ez, amit nagyon nem tudok összehasonlítani más műfajbeli játékokkal, mert igazán ez volt az első (a Minecraft-ot leszámítva) amellyel próbálkoztam, és nem árulok zsákbamacskát, de nagyon jól tettem, hogy próbálkoztam. Számomra fontos, hogy egy játéknak legyen története, és bár itt is sok időt fogunk tölteni azzal, hogy nyersanyagokért úszkálunk (majdnem mászkálunkot írtam), de a fő hangsúly nem ezeken a részeken van, hanem a rejtély felderítésén, hogy ugyan már mégis miért nem tudjuk...

Vannak játékok, amelyekkel nem azért játszunk, mert bődületes mélységek vannak benne, mert megfejtést találunk bennük az élet értelmére vagy bármi másra. Nem. Vannak játékok, melyekkel azért játszunk, mert kiélhetjük benne azokat ösztönöket, amelyeket konszolidált családapaként a mindennapi gátlásaink szépen kordában tartanak agyunk hátsó zugában. A szelepet pedig a semmi értelme, de lehet benne egy cápával embereket és minden mást felzabálni típusú játékok segítségével lehet kinyitni és bezárni. Próbálhatjuk tehát cápa szerepjátéknak (sharkRPG-nek) hívni, de ez a játék bizony nem más, mint az alantas, faszagyerek vagyok érzés adó, és röhögök a szétfröccsenő véren fajta játék. A megoldásai miatt persze abból is a jobbik fajta. De mik is ezek a megoldások. Egyrészt a címszereplő egy cápa. Faji sajátosságai miatt mindez biztosít számunkra egy különleges környezetet. A fejlesztők pedig tényleg biztosítják a mocsárvidéktől az atomtemetőn át a békés hajókikötőn keresztül a napos strandig mi...