Néha játszom

Mivel a digitális összcsomag keretein belül játszottam a Kingdom Hearts szériát felvezető első résszel, adta magát, hogy történetet közvetlenül tovább mesélő oldalággal folytassam az ismerkedést. Olyan annyira oldalág ez, hogy az eredeti kézikonzolos, pixelgrafikás verziót ültették át 3D-be, megtartva a teljesen egyedi kártyákra épülő harcrendszert. A játék ettől még megmaradt akció szerepjátéknak, de a szerepjáték vonal itt az újabb és újabb kártyák begyűjtéséből, és a harcban bevetett kártyacsomagunk összeállításából állt. Számomra azonban pont ez a játékmechanika volt az, ami nem igazán jött be. Nem lett volna vele semmi gond, ha körökre osztott lenne a harc, de nem, az bizony valós időben történik, így a kártyák közötti váltás menet közben nehézkes, rengeteg minden múlik azok, milyen sorrendet állítottunk be előre. Maga a játék úgy épül fel, hogy minden pályán előre rögzített szobák vannak, amelyek mondjuk úgy üresek, csak az adott, hogy melyikből melyikbe lehet menni, de előre ez ...

Van értelme a Disney rajzfilmeket a Final Fantasy világgal keverni? A kérdés ma már költői, hiszen a Kingdom Hearst játéksorozat három számozott, és több mellékszámot is megélő sorozattá nőtte ki magát. Egy biztos, a fúzió nagyon érdekesen hangzik, és bár magam nem vagyok jártas az FF univerzumban, de mint apuka a Disney mesék pixelei tuti felvillantak már az elmúlt években a képernyőimen. Egy történetet mindig az elején érdemes elkezdeni, megaztán a játéknak utána olvasva számomra egyértelművé vált, hogy érdemes lépésről lépésre haladni a fejezetek között, különben könnyen elveszhetünk az egyre komplexebbé váló világ részleteiben. Ezért is kezdtem a játékot az első epizód Final Mix névvel kiegészített részével, azaz a feljavított változattal. Mindenek előtt gyorsan le kell szögeznem, hogy a mix tökéletesen működik. Nagyon jól illeszkedik a két világ egymásba. Előre haladva egyre jobban kíváncsi lettem, hogy miként alakul Sora, Donald és Goofy közös kalandja az szívtelenekkel szembeni ...

Annak idején elég bátortalanul vágtam bele a Halo sorozatot összefogó Master Chief kollekcióba , amely az első négy részt tartalmazta, és ebből az első kettőt nagy mértékben grafikailag feljavította. Annak idején féltem tőle, aztán úgy beszippantott az univerzum, hogy csakis nagyon jó emlékekkel hagytam ott a szériát. A magamfajta béna lövészeknek is élvezetes volt a harc, és bár részleteiben nem maradt meg a történet máig, de arra jó volt, hogy vitt előre a változatos pályákon.  És itt hibáztam. Nem vittem tovább az élményt az ötödik részre. Kihagytam vagy egy évet, mielőtt az eddigi utolsó Halo játékba belevágtam volna.  Ennek az lett a következménye, hogy gyorsan fel kellett lapozni, akkor mi is történt korábban, mert csak annyi maradt meg, hogy lett egy új faj, egy új ellenfél, és Cortana szavatossága éppen lejárt. Néztem is nagyokat, akkor ezek most kicsodák, micsodák, hogy is van? Valahogy a lövöldözés sem ment olyan flottul, mint emlékeztem. Fogalmam sem volt melyik feg...

Amikor először láttam videókat a játékról, nekem már akkor megtetszett a játék. Mindenképpen szerettem volna kipróbálni. Mondom ezt úgy, hogy soha nem játszottam még Spyro játékkal, nem is ismertem ezt a szériát, és igazán nem is volt soha a fókuszban nálam. Aztán jöttek a hírek, hogy felújították. Mivel fogalmam sem volt mit újítottak fel, rám csak a játék kinézete hatott. Egyszerűen elvarázsolt az a mesebeli világ, amelyben egy nagyon bájos kissárkány kóricál, ugrál, tüzet fúj. Azaz egy cuki platformerről beszélünk. Cuki platformer, tehát nem csoda, hogy korábban nem is hallottam róla. Miért? Mert cuki és platformer. Egyik sem volt az én világom régen. Amikor elindítottam a nagyobbik lányom meglátta, és közölte, apa miért játszol babás játékkal? Na, valahogy pont így kategorizálható lett volna nálam is ifjabb koromban. Ugyan a platformerek terén azóta sem lettem ügyesebb, de lettek gyermekeim, és a cuki jelző nagyobb jelentőséget kapott. Hiszen fontos szempont lett a játékok terén az...

Arra már régen rájöttem, hogy azok az agyon ajnározott játékok, amelyektől minden szaksajtó hanyatt esik/esett, azok számomra nem egy esetben egy szimpla aha, de mi volt ebben a nagy csoda élménnyel zárultak. Ugyanakkor nem egy esetben jártam már úgy, hogy amitől a világ nem esett hanyatt, az nálam nagyon ütött, és nagyszerű élményként maradtak meg emlékeimben. Éppen ezért voltam nagyon bátor, amikor a Homefront: The Revolution játékot elindítottam. Hiszen itt egy izgalmas világ, amelyben az elnyomottak oldalán küzdve forradalmárként kell helytállnunk. Minden szakaszban, adott területen kapunk nyílt világot, ahol ránk van bízva mit, hogyan oldunk meg. Kétféle terület létezik, ott, ahol nagyban dúlnak a harcok az elnyomók által irányított területen, illetve a másik, ahol zajlik a mindennapi élet és előbb fel kell korbácsolnunk a kedélyeket annak érdekében, hogy azt a területet az irányításunk alá vonhassuk. Izgalmasan hangzik? Persze, az is. Még akkor is, ha igazán ez nem áll másból, mi...

Vajon mit tudott a kilencvenes évek elején egy kissrác az újpesti lakótelep 8. emeletén arról, mi az a Mario? Körülbelül annyit, hogy van egy világhírű bajszos, pirosruhás vízszerelő, aki balról jobbra ugrál a képernyőn, képes lefejelni kockaakadályokat, amikből valami pontot érő ugrik elő, és a szembe jövő lényekre ráugorva kilapítja azokat. Na, pont ugyanezt tudta The Great Giana Sisters is, csak az futott a kissrác C64 komputerén. Oké, rendben, a főszereplő itt nem bajszos, nem piros ruhás és nem vízszerelő, hanem egy torzonborz hajú lány, de hát ez irányítható a joystickommal, és ott van a junoszt képernyőjén, míg a másik csak valami legenda a drága nyugatról. Talán mindebből is kiderül nagyon szép emléket ápolok a játékról, nem véletlen, hogy az újragondolt változatot immár Xbox-on végig is játszottam, és elég kellemesen szórakoztam. Persze, minek vannak az emulátorok, ha nem azért, hogy amikor a nosztalgikus érzések megjelentek akkor az érzések által született vágyat ki tudjuk e...

Van olyan, hogy lehet emelni a tétet? Naná, hogy van, és a Yakuza Kiwami második része meg is teszi. Igaz rá a nagyobb, szebb, több, és igen, az is igaz rá, hogy jobb. Pedig már az első is tökéletes élménygazdag játék volt. A történet szála itt tovább fonódik, és ha azt hitted az előző rész végén, hogy végre rendben lesz minden, hát kiderül, hogy nem így van. Ráadásul a sztori végére úgy felrúgjak az első fejezet zárását, hogy csak nézünk előre. De az út odáig sem lesz egy sétagalopp. A fő történet szál itt is nagyon izgalmas, fordulatos, az egyetlen gond, hogy innen kiszedték a szereplőket összesítő, menet közben frissülő lexikont, am az első részben nagyon nagy segítség volt, hogy tudjuk ki kicsoda, mi is történt vele pontosan. Ugyanakkor a játéktér kibővült. Egyrészt egyes épületekre már fel is tudunk menni, azaz az eredeti terület (ami most sem lett hatalmas, viszont annál élőbb) függőlegesen is kibővült. Másrészt kapunk egy új negyedet, ami ugyan kisebb, de itt is számtalan felfed...