Néha játszom

Olyan játék kerül most fókuszba, amelyre bizony a gyermekeim hívták fel a figyelmet. Fiam teljesen oda volt érte, és meg kell hagyni, teljesen igaza volt. Ezért a játékért tényleg oda lehet lenni, még akkor is, ha nem AAA játékkal van dolgunk. Van itt kérem szépen minden. Felfedezés amolyan metroidvania módon. FPS szintű lövöldözés. Logikai feladványok. Platform részek vad, már már pixelpontos ugrálásokkal. Olyan keverékével van dolgunk a különböző játékstílusoknak, amely rendkívüli addikciót okoz a játékosban. Főhősünk egy pálcikaember egy homokozóban, ahol a piros pálcikák falujában nagy a baj, mert a kék pálcikák elzárták a vizet. Hősünk, a király fia fel is kerekedik, hogy megoldja a helyzetet, az utat azonban váratlan akadályok nehezítik, és a végére ki is derül, hogy a kékek sem annyira rosszak, és mennyivel jobb az összetartás, mint az egymás szivatása. Már a faluban is rengeteg a tennivaló, és már itt is érezhető, hogy nem egy begyűjthető tárgyat, érmét, fejlesztési eszközt nem...

Amikor leültem a harmadik rész elé már úgy voltam a BioShock szériával, hogy oké, köszi, végül is jók voltak ezek, de nem igazán értettem miért is van egekig magasztalva a trilógia. Volt egy első rész, amely tele volt ötlettel, tele volt hangulattal, de a mechanikák nehezen működtek, amelyet kijavított a második rész, és végre jól játszható lett, viszont abba meg bele lehetett unni, de rendesen. És akkor elindult a harmadik rész, és akkor a világos, csodás élettel teli égi várossal villámgyorsan érezzük, hogy a hangulat ismét a helyén van, a történet megint jó lesz, aztán az első összecsapás során már azt is látni fogjuk, hogy a játékmenettel sem lesz itt gond. Jelentem, a BioShock megérkezett, beérett, és igen, az Infinite engem is levett a lábamról. A harmadik részben ismét változatos pályákat kapunk. A pályavezetés izgalmas, érdekes. A körítés látványos, olyannyira, hogy szerintem még ma is megállja a helyét, tátott szájjal csodálkozunk rá a tájra, a megcsillanó napfényre a felhők f...

Az előző részt úgy zártuk, hogy gondosan készítették. Közhelyesen szólva: Volt lelke a játéknak. Na pont ez a lélek hiányzik a második részből. Az előző rész után tíz évvel járunk. A víz alatti világot már ismerjük, mivel lehetne hát feldobni a dolgokat? Naná, hogy azzal, az első rész ikonikus nagy apucijainak egyikének bőrébe bújhatunk. Az ötlet jó, köszönjük, a megvalósítás azonban középszerű. Lényegében állomásról állomásra haladunk. Minden állomáson van valami feladat amit meg kell csinálni, majd jöhet a következő állomás. Ha pedig a készítők kifogytak a feladat ötletekből, akkor megteszik főfeladatnak azt, ami a korábbi pályákon mellékfeladat volt. (Igen, a kislányok feloldozására vagy feláldozására gondolok). A pályák sajnos nagyon ötlettelenek, fantáziátlanok. Unalmasak. Egyáltalán nem annyira kidolgozottak, mint az előző részben. Sem küllemben, sem a vonalvezetésben. Cserébe viszont minden ami az előző részben nem működött, az most működik. Sokkal jobb lett a célzási rendszer. ...

Tudom, tudom. A BioShock-ra azt kell mondani, hogy egy nagyszerű játék. De szerintem sajnos 2022-ben már nem annyira. A nem annyira oka pedig nagyon egyszerű. Mindaz, amiben a játék újított annak idején, már nem annyira új. Mellette pedig nagyon más már nem maradt, ami kiemelné a többi FPS-ből. Persze, most majd mindenki azt fogja mondani, hogy de hát Rapture világa briliáns, hogy lenyűgöző, hogy… szóval itt még hosszan ecseteli majd mindenki, milyen, és még igazat is fogok adni nekik, mert tényleg elképesztő az a környezet, amibe belehelyeznek a készítők minket, és tényleg nagyon egyedi az egész játék atmoszférája. De vajon mindez elegendő-e ahhoz, hogy az élmény szót csupa nagybetűvel írjuk a játékkal egyenlőségjellel összekötve. Nálam sajnos nem volt elég. Nem volt elég, ugyanis magával a játékmenettel voltak gondjaim. Nehézkes és nyögvenyelős volt. Nem árulok el nagy titkot, ha már most megjegyzem, hogy ezen a téren a későbbi epizódok nagyon sokat fejlődtek. Vegyük rögtön az elején...

Nem vagyok Marvel rajongó. Persze láttam a filmeket, olvastam pár képregényt, és bár kedvelem őket, de nem fújom kívülről az univerzum minden egyes részletét. Éppen ezért pont annyit tudok a Galaxis Őrzőiről amennyit a filmekben láttam, és bizony az sem ma volt, mert nem nézem meg újra és újra ha valamelyik csatorna leadja. Viszont a játékról minden sajtó úgy beszélt, hogy ezt érdemes kipróbálni, hogy 2021 játékfelhozatalának (tudom, gyenge volt) egyik kiemelkedőbb darabja. Game Pass-be került, hát akkor ugorjunk neki, mondtam magamban, és neki is ugrottunk, mármint csak képletesen (huh, szerintem az előző mondat elég szörnyűre sikerült, kb olyan, mint egy sulis fogalmazás) A fenti bekezdés csak azért született, hogy képbe helyezzen mindenkit, ne várjon se a filmekkel se a képregényekkel kapcsolatosan összehasonlítást. Ez egy játékélmény beszámoló lesz mindenféle összevetés nélkül.  Foglaljuk is gyorsan össze néhány vesszővel milyen játék a Marvel's Guardians of the Galaxy: akció j...

Kezdem azt érezni, hogy én bizony szeretem ezeket a japán játékokat. (Van egyáltalán ilyen kategória?) Ugyanis imádtam a Yakuza első három felvonását. Odavoltam a Nier:Automata játékért. Mindegyikre jellemző, hogy mély nyomokat hagyott bennem, mind mesélt nekünk, és mind sok érzelemmel volt megtöltve. Meg persze volt bennük valami különös, valami, ami nagyon nem európai, valami nagyon más. Mindtől féltem, és mind levett a lábamról. Gondoltam mi baj történne, ha egy szintén valami nagyon más, valami furát kipróbálnék, amely a leírások alapján szintén nagyon erős a mesélésben. Hát, ha baj nem is történt, de bizony pont ezzel a meséléssel voltak fő gondjaim.  Nem, nem az esetleges logikai bukfencekre gondolok. Nem, nem arra, hogy ha mélységében szeretnénk átlátni a teljes történetet, akkor kétszer is neki kell futnunk a játéknak. Arra gondolok, hogy a játék úgy mesél a vele töltött órák felében, hogy passzív szereplő vagyok. Igen, passzív, igen a felében. Maga a játék pedig nem rövid....

Igen, imádtam a Yakuza első két feltuningolt változatát. Kétség sem férhetett hozzá, hogy meg kell ismernem Kazuma Kiryu következő kalandját is. Sajnos a fejlesztők itt már nem végeztek gyökeres felújítást, csak kicsit leporolták a régi játékot, és bár ez elsőre furán hat, hiszen látványvilágban, mechanikákban visszalépést tapasztalunk, de sajnos a történetvezetés is leül, így semmiképpen nem tudja a játék a korábbi epizódok játékélményét nyújtani.  Most, hogy így le is lőttem a konklúziót, piszkáljuk meg egy picit közelebbről milyen egy nyugdíjas jakuza élete. Gondolhatnánk, hogy unalmas, hiszen a tengerparton mi dolga lenne kedvenc érzőszívű gengszterünknek, de az általa vezetett árvaház gyermekeinek lélekápolása különösen nehéz feladatnak minősül. És nem csak neki, hanem nekünk is. Ugyanis ez a szakasz túlságosan hosszú, túl sok időt kér a történetből, pedig lesz itt fordulat bőven a későbbiekben, és az érzelmi töltetett is túltolják de rendesen. Ugyanakkor a végső főellenfél sz...