Néha játszom

Említsük meg, mert a Grounded kapcsán úgyis meg kell említeni a Drágám, a kölykök összementek című filmet, ami egyébként saját tapasztalatból mondhatom, hogy még ma is működik a 10 év körüli gyerekeknél, hiszen a magaméi is nagyon élvezték, amikor együtt megnéztük az egyik streamingszolgáltatáson keresztül. Tuti, hogy a játék készítői is nagy hódolói voltak a filmnek, hiszen nem csak az alapötletet, hanem számos környezetei elemet is ebből a korszakból emeltek át (jó példa erre a kertben szétszórt szalagos kazetták). Tisztázzuk is gyorsan azonban, hogy bár kinézetre ez egy kellemes, gyerkőcöknek odaadható játék, de véleményem szerint ne frusztráljuk a srácokat vele! Nagyon ne! Ez nem egy Minecraft, ahol túlélő módban is van veszély, meg jaj, szörnyek, de abban nem kapunk agyf@szt a túlélés érdekében. Igen, a Grounded egy túlélő játék, amelyből megmondom őszintén egyelőre a Minecraft-on kívül a kezeim alatt egyedül a Subnautica fordult meg, de amíg azt maximálisan élveztem, addig itt m...

Ez a blogbejegyzés igazából egy óriási kérdés, egy nagy kérdőjel. Kérdőjel azzal kapcsolatosan, hogy miként bámultam értetlen fejet vágva magam elé, amikor majd három és fél hónap elteltével végül új játékot indítottam, és magam mögött hagytam Égkoszorú világát. Hogyan tölthettem el az egész nyarat egy olyan játékkal, amelyet végül nem helyeztem bele a százasok listájába, sőt egyszerűen azok közé soroltam, hogy köszönöm, jó volt, de semmi kiemelkedő. Feloldható-e ez az ellentét? Miért ültem ennyi időt a kontrollert szorongatva a fagyos hegyek között sárkányokat hajkurászva, ha valójában nem lett ott a végén a hűmeghá' élmény? (Ugye-ugye, hogy előkerültek azok a kérdőjelek…) Pedig a játék tartogatott nem egy ejha pillanatot. Kár, hogy ezek szinte minden esetben a környezetnek szóltak. Hiszen lehet, hogy mára már megkopott a grafika, de még így is, nem egy helyszínen forgatjuk majd a virtuális fejünket, hogy befogadjuk azt a természeti csodát, amit a pályatervezők retinánknak szántak...

Hú bazd meg! Minden alkalommal ezt éreztük annak idején amikor elindítottuk a Doom warez verzióját a személyi számítógépünkön (PC-n). Bazd meg érzés volt, mert olyant láttunk amit azelőtt soha. Jó, a Wolfenstein 3D már megvolt, és végig is vittük, de ez valami más volt. Még pörgősebb, még dögösebb, és persze, hogy az IDDQD-t fejből tudta mindenki. Hogy milyen érzés volt ugyanez a játék így most túl a negyvenen felnőtt fejjel? Hát nem volt hú bazd meg, de azért ha nem akartam túltolni az egyszerre fogyasztás mennyiségét, akkor még mindig nagyon jó és kellemes élmény. Azért valljuk be, megöregedett a játék. Nincs függőleges fejmozgás többek között, ami mondjuk biztos furcsa annak, aki még nem játszott vele, de engem azért nem zavart annyira. Viszont a felújított verzió egészen jól kezelhető volt egérrel. Annak idején úgy emlékszem képtelen voltam ezt egérrel játszani, pont a fel-le irány hiánya miatt. Most ez nem zavart. (Zárójelben jegyzem meg, szerintem ebben az újabb kiadásban volt cé...

Olyan játék kerül most fókuszba, amelyre bizony a gyermekeim hívták fel a figyelmet. Fiam teljesen oda volt érte, és meg kell hagyni, teljesen igaza volt. Ezért a játékért tényleg oda lehet lenni, még akkor is, ha nem AAA játékkal van dolgunk. Van itt kérem szépen minden. Felfedezés amolyan metroidvania módon. FPS szintű lövöldözés. Logikai feladványok. Platform részek vad, már már pixelpontos ugrálásokkal. Olyan keverékével van dolgunk a különböző játékstílusoknak, amely rendkívüli addikciót okoz a játékosban. Főhősünk egy pálcikaember egy homokozóban, ahol a piros pálcikák falujában nagy a baj, mert a kék pálcikák elzárták a vizet. Hősünk, a király fia fel is kerekedik, hogy megoldja a helyzetet, az utat azonban váratlan akadályok nehezítik, és a végére ki is derül, hogy a kékek sem annyira rosszak, és mennyivel jobb az összetartás, mint az egymás szivatása. Már a faluban is rengeteg a tennivaló, és már itt is érezhető, hogy nem egy begyűjthető tárgyat, érmét, fejlesztési eszközt nem...

Amikor leültem a harmadik rész elé már úgy voltam a BioShock szériával, hogy oké, köszi, végül is jók voltak ezek, de nem igazán értettem miért is van egekig magasztalva a trilógia. Volt egy első rész, amely tele volt ötlettel, tele volt hangulattal, de a mechanikák nehezen működtek, amelyet kijavított a második rész, és végre jól játszható lett, viszont abba meg bele lehetett unni, de rendesen. És akkor elindult a harmadik rész, és akkor a világos, csodás élettel teli égi várossal villámgyorsan érezzük, hogy a hangulat ismét a helyén van, a történet megint jó lesz, aztán az első összecsapás során már azt is látni fogjuk, hogy a játékmenettel sem lesz itt gond. Jelentem, a BioShock megérkezett, beérett, és igen, az Infinite engem is levett a lábamról. A harmadik részben ismét változatos pályákat kapunk. A pályavezetés izgalmas, érdekes. A körítés látványos, olyannyira, hogy szerintem még ma is megállja a helyét, tátott szájjal csodálkozunk rá a tájra, a megcsillanó napfényre a felhők f...

Az előző részt úgy zártuk, hogy gondosan készítették. Közhelyesen szólva: Volt lelke a játéknak. Na pont ez a lélek hiányzik a második részből. Az előző rész után tíz évvel járunk. A víz alatti világot már ismerjük, mivel lehetne hát feldobni a dolgokat? Naná, hogy azzal, az első rész ikonikus nagy apucijainak egyikének bőrébe bújhatunk. Az ötlet jó, köszönjük, a megvalósítás azonban középszerű. Lényegében állomásról állomásra haladunk. Minden állomáson van valami feladat amit meg kell csinálni, majd jöhet a következő állomás. Ha pedig a készítők kifogytak a feladat ötletekből, akkor megteszik főfeladatnak azt, ami a korábbi pályákon mellékfeladat volt. (Igen, a kislányok feloldozására vagy feláldozására gondolok). A pályák sajnos nagyon ötlettelenek, fantáziátlanok. Unalmasak. Egyáltalán nem annyira kidolgozottak, mint az előző részben. Sem küllemben, sem a vonalvezetésben. Cserébe viszont minden ami az előző részben nem működött, az most működik. Sokkal jobb lett a célzási rendszer. ...

Tudom, tudom. A BioShock-ra azt kell mondani, hogy egy nagyszerű játék. De szerintem sajnos 2022-ben már nem annyira. A nem annyira oka pedig nagyon egyszerű. Mindaz, amiben a játék újított annak idején, már nem annyira új. Mellette pedig nagyon más már nem maradt, ami kiemelné a többi FPS-ből. Persze, most majd mindenki azt fogja mondani, hogy de hát Rapture világa briliáns, hogy lenyűgöző, hogy… szóval itt még hosszan ecseteli majd mindenki, milyen, és még igazat is fogok adni nekik, mert tényleg elképesztő az a környezet, amibe belehelyeznek a készítők minket, és tényleg nagyon egyedi az egész játék atmoszférája. De vajon mindez elegendő-e ahhoz, hogy az élmény szót csupa nagybetűvel írjuk a játékkal egyenlőségjellel összekötve. Nálam sajnos nem volt elég. Nem volt elég, ugyanis magával a játékmenettel voltak gondjaim. Nehézkes és nyögvenyelős volt. Nem árulok el nagy titkot, ha már most megjegyzem, hogy ezen a téren a későbbi epizódok nagyon sokat fejlődtek. Vegyük rögtön az elején...