Néha játszom

Lehet, hogy furán hat, amikor egy Xbox Series X-en előveszünk egy 1997-es játékot, hiszen minek ide erő, a 60fps, az SD tárhely, meg a ki tudja még minden, amitől az élmény, hogy is mondják, nextgen lesz. Nincs is ezekre szükség. Elég, ha van játék és játékélmény. Márpedig ez utóbbi bőven van a Castlevania leghíresebb epizódjában. Be kell vallanom, hogy nehezen barátkoztam meg a játékkal. De mindenképpen megérte. Kellett 2-3 alkalom, amíg sikerült berántania, amíg ráéreztem a dolgokra. Nem engedett be könnyen tehát a játék, de utána nem eresztett. Annak ellenére nem, hogy a közepén ismét volt egy törés, amikor az egész kastély a feje tetejére állt, és ismét be kellett járnunk mindent, immár inverz módon. Itt bizony megint ugrik a nehézség, és szerintem az ellenfelekből is lesz olyan, amelyik inkább idegesített, így nem is akartam nagyon megküzdeni vele. Itt tehát már nem egyszer sokkal nehezebben szántam rá magam a felfedezésre. Ebben persze szerepet játszhat az a koncepciós döntés, ho...

Akkorát újult a Halo sorozat a legújabb részre, hogy csak na. Erre mit csinálok, mégis a hetvenesek klubjába helyezem. Az okok nagyon egyszerűek, úgy hívják, hogy ziccerek, mégpedig kihagyott ziccerek. Mert itt van nekünk minden, ami jó, és ami jó volt korábban is. Tök jó fegyverek, nagyon kellemes összetűzések, és lehet, hogy az AI nem az, amit a nagy rajongók elvárnak, de számomra tökéletesen megfelel, engem szórakoztat, fluid, menő és élvezetes. Sokat dobnak a rendszeren a speckó funkciók is. Ha megtanulunk velük bánni, akkor nagyon izgalmassá teszik a küzdelmeket. Az egyetlen baj velük, hogy picit nehézkes váltani közöttük. Cserébe viszont kapunk egy kötélhágcsót. Kilőjük, és odarántjuk magunkat, ahova csak akarjuk. Nagyon érdekessé válnak általa a harcok. Fogjuk is használni ezerrel. Számomra a történet is teljesen rendben volt. Teljesen új felállással kezdünk. Új MI-vel, aki újfent stílusosra sikerült. Nagyon imádtam minden pillanatát az új virtuális leányzónak. Imádtam a pikírt ...

Azt mondták, ezt valami más lesz. Az Ubi Zeldája. Van itt nyílt világ, sok felfedezni való, és logikai játszadozás. Talán pont ez az, amitől más, mint más Ubi játék. Meg persze a rajzfilmszerű grafika miatt. De ettől tényleg más lesz, tényleg Zelda lett? Nem hiszem, bár bizonyítékom nincs, mert sose volt Nintendo a kezemben, így a Zelda-val sem játszottam. Na, de kezdjük az elejétől. Van itt egy felborított görög mondavilág. A történetben szerepet játszó négy istenséghez tartozik 4 fő terület, ezen kívül kapunk még egy bevezető szigetet, és egy végső hegymászós szakaszt. Az egyes területek között szabadon mászkálhatunk, de területen található szörnyek nehézsége úgyis adni fog nekünk egy sorrendet. Minden területen találunk számos kihívást, amelyek nagy része a fizikával történő játszadozásra vagy az ügyességünkre épülnek. Persze nem kell megijedni, ha a valamivel nem sikerült még megbirkóznunk, hiszen picit játszunk még, fejlesztjük karakterünket és visszatérve máris minden sokkal jobb...

Amiben biztos voltam, hogy a vége egy atombomba. Nem volt nehéz kitalálni, hiszen a kvázi folytatás (nem a számozott verzió, hanem a New Dawn) azzal a felütéssel indul, hogy a gombafelhő bizony szép nagyra nőt. Ez nem titok, hiszen minden sajtó megírta. A kérdés tehát már csak az volt, hogyan jutunk el idáig. Higgyétek el, eljutunk, pont ugyanúgy, ahogyan azt szoktuk minden más Far Cry esetében. Kellene hosszan ecsetelni, hogy mi milyen volt, de igazán az az igazság, ha játszottál már Far Cry játékkal, akkor játszottál ezzel is. Oké, nem pont úgy, de azért mégis. Persze azért emlékezzünk meg néhány dologról. Ott van például a grafika, ami nagyon szép, nagyon jó, csak valahogy a játék ebben az epizódban felvisz a fák fölé, és a motor úgy van megalkotva, hogy menet közben rajzolja az objektumokat. Így például hiába emelkedünk fel, nem fogjuk tudni a levegőből feltérképezni a tájat, a felkutatható objektumokat, hiszen olyan közel kell mennünk hozzájuk, hogy mire megjelenjenek, már értelmé...

Említsük meg, mert a Grounded kapcsán úgyis meg kell említeni a Drágám, a kölykök összementek című filmet, ami egyébként saját tapasztalatból mondhatom, hogy még ma is működik a 10 év körüli gyerekeknél, hiszen a magaméi is nagyon élvezték, amikor együtt megnéztük az egyik streamingszolgáltatáson keresztül. Tuti, hogy a játék készítői is nagy hódolói voltak a filmnek, hiszen nem csak az alapötletet, hanem számos környezetei elemet is ebből a korszakból emeltek át (jó példa erre a kertben szétszórt szalagos kazetták). Tisztázzuk is gyorsan azonban, hogy bár kinézetre ez egy kellemes, gyerkőcöknek odaadható játék, de véleményem szerint ne frusztráljuk a srácokat vele! Nagyon ne! Ez nem egy Minecraft, ahol túlélő módban is van veszély, meg jaj, szörnyek, de abban nem kapunk agyf@szt a túlélés érdekében. Igen, a Grounded egy túlélő játék, amelyből megmondom őszintén egyelőre a Minecraft-on kívül a kezeim alatt egyedül a Subnautica fordult meg, de amíg azt maximálisan élveztem, addig itt m...

Ez a blogbejegyzés igazából egy óriási kérdés, egy nagy kérdőjel. Kérdőjel azzal kapcsolatosan, hogy miként bámultam értetlen fejet vágva magam elé, amikor majd három és fél hónap elteltével végül új játékot indítottam, és magam mögött hagytam Égkoszorú világát. Hogyan tölthettem el az egész nyarat egy olyan játékkal, amelyet végül nem helyeztem bele a százasok listájába, sőt egyszerűen azok közé soroltam, hogy köszönöm, jó volt, de semmi kiemelkedő. Feloldható-e ez az ellentét? Miért ültem ennyi időt a kontrollert szorongatva a fagyos hegyek között sárkányokat hajkurászva, ha valójában nem lett ott a végén a hűmeghá' élmény? (Ugye-ugye, hogy előkerültek azok a kérdőjelek…) Pedig a játék tartogatott nem egy ejha pillanatot. Kár, hogy ezek szinte minden esetben a környezetnek szóltak. Hiszen lehet, hogy mára már megkopott a grafika, de még így is, nem egy helyszínen forgatjuk majd a virtuális fejünket, hogy befogadjuk azt a természeti csodát, amit a pályatervezők retinánknak szántak...

Hú bazd meg! Minden alkalommal ezt éreztük annak idején amikor elindítottuk a Doom warez verzióját a személyi számítógépünkön (PC-n). Bazd meg érzés volt, mert olyant láttunk amit azelőtt soha. Jó, a Wolfenstein 3D már megvolt, és végig is vittük, de ez valami más volt. Még pörgősebb, még dögösebb, és persze, hogy az IDDQD-t fejből tudta mindenki. Hogy milyen érzés volt ugyanez a játék így most túl a negyvenen felnőtt fejjel? Hát nem volt hú bazd meg, de azért ha nem akartam túltolni az egyszerre fogyasztás mennyiségét, akkor még mindig nagyon jó és kellemes élmény. Azért valljuk be, megöregedett a játék. Nincs függőleges fejmozgás többek között, ami mondjuk biztos furcsa annak, aki még nem játszott vele, de engem azért nem zavart annyira. Viszont a felújított verzió egészen jól kezelhető volt egérrel. Annak idején úgy emlékszem képtelen voltam ezt egérrel játszani, pont a fel-le irány hiánya miatt. Most ez nem zavart. (Zárójelben jegyzem meg, szerintem ebben az újabb kiadásban volt cé...